Nem a „vantú” kell félni, hanem a „nincstű”

ZónánTúl

Nem a „vantú” kell félni, hanem a „nincstű”

Ezt olvastam valamelyik nap a neten, és tudtam, miről beszél az, aki torkig volt már a befőzéssel és ezzel a mondattal hozta lendületbe magát. Egyébként nagymamáját idézte szó szerint.

Ilyenformán beszélt mindig Dédó is, ha nagyokat sóhajtoztam, mert untam a paradicsom befőzésének hosszadalmas procedúráját és szabadultam volna a munkától. Amikor untam a paradicsomdarálót mosni, magokat kapirgálni, szűrni, szitázni, tölcsérezni, celofánt vagdosni, gumizni, amikor nem szerettem a forró paradicsom fröccsenő levét a bőrömön. 

Jaj, de untam az asszisztálást és gyorsítottam volna Dédó kezét, haladjunk már, menjünk már, pont elég üveg sorakozik a kamrában. Hagyjuk már a telet, hiszen most nyár van, és éget a gőz a konyhában.

Termést télire elrakni mindig nehéz, sok időt követelő, sok vesződséggel járó munka volt, de azért én is tudtam, ha nem lenne mit elrakni, ha nem lenne télen mi után nyúlni, akkor főhetne igazán a fejünk. Mert nagyon is jólesett, amikor télen csak beléptem a kamrába, és szabadon választhattam, mit veszek elő, miből főzök aznap. Mert volt mire építeni a napi menüt, a lábam se kellett kitenni a házból. Ma már csordultig vagyok hálával, hogy Dédónak volt türelme elviselni az én türelmetlenségemet, és volt benne szeretet az átadásra, tanításra. Tele van a szívem és a két kezem attól, amit kaptam tőle, pedig csak egy sodrófát, egy ütött kopott fedőt és egy kicsi, piros lábast örököltem utána – de ezt már elmeséltem, itt.

Ma már nem jövök zavarba, ha el kell tenni valamit télire, és ez nagyon is értékes tudás, és tőle kaptam, ahogyan azt a mentalitást is, hogy „nem a vantú kell félni, hanem a nincstű”. Vagyis, ne legyek rest soha gondolni nyáron a télre, ma a holnapra, és igyekezzek gondoskodni arról az időről, amikor nincs mód teremtésre, szüretelésre.

Lehet aztán ezt így is, meg úgy is értelmezni, de maradjunk most a befőzés homlokra verítéket húzó, nehéz munkájánál, ami sokkal értékesebb annál, mint amennyire elsőre tűnik. Tudom, nem mindenki érti, miről is szól ez az egész, mert az elmúlt egy-két évtized hamis illúzióba ringatott bennünket. Elhittük, hogy a boltok mindig tele lesznek friss áruval, és persze a boltok polcai is (még mindig) roskadoznak a konzervüzemek által tartósított élelemmel. Néhány évvel ezelőtt legyintettünk, minek vetnék, hiszen nem éri meg, olcsóbban megveszem a boltban, és amúgy is, minek vesződnék vele? Mit kapáljam, mit pirgáljam, ha fagyasztva is olyan zsenge, mint a harmat… ma már más a helyzet. Most talán ideje megtanulnunk újra értékelni mindazt, amit egy saját kert a kezünk nyomán megterem. 

Érdemes elgondolkodni, hogy

amit elvetünk, és kikel, majd termést hoz, az a miénk. Az a van. És ha kicsi, de van, még mindig több, mint amikor semmi nincs.

Amikor semmi nincs, vagy van a boltban, de nem is annyira könnyű hozzáférni. Ellenben azzal, ami a saját kamránkban, a polcon sorakozik és csak arra vár, hogy letekerjük a tetejét vagy átdöfjük a celofánt.

Tudom, hogy aszály van, és minden drága, és az a rengeteg munka, ami a befőzéssel együtt jár, elveheti a kedvünket a téli spájzolástól. De ilyenkor segíthet, ha azokra gondolunk, akik a körülmények dacára készültek fel a télre régen is, mert nem volt más esély, csak az, amit maguk tettek a családért.

Eszembe jut a szegények lekvárja: a cukor nélkül főzött szilva, meg a napon aszalás, a mészben elrakott dinnye, a kamrában fellógatott szőlő, az eltett dió, a pincében vagy a veremben a krumpli, a főzni való tök, meg a tök malacoknak. Eszembe jut a mezőn szedett kamilla, csipkebogyó, menta meg a csombor, meg az összes fűszer és gyógynövény is, amit szorgalmas kezek takarítottak be, hogy legyen ennivaló, meg kerüljön valami a házi patikába is. Eszembe jut az igyekezet, meg az is, hogy a szorgalom meg az igyekezet mellett menyi furfang, újító gondolat, mennyi ötlet kellett a túléléshez. Ahhoz, hogy mi most itt lehessünk. Ezért igaz a mondás: Nem a vantú, hanem a nincstű kell félni. De attól nagyon.

Csak legyen. Legyen, ami munkát ad a kezünkbe, élelmet az üvegbe. Tegyünk el télire.

Ajánljuk még:

Sopron: a város, ami nemcsak gyönyörködtet, de tanít is

Sopron sok mindenről híres, hiszen tudjuk: Sopron a hűség városa, Sopron a Kékfrankos borok városa, Sopronban van országunk egyik legszebb Főtere. Ami számomra a legmegkapóbb, az a várost magába fogadó, Sopront átszövő, azt ölelő természet. Sopron, ahogy én tapasztaltam, együtt lélegzik az erdőkkel és elevenné válik ettől a különleges, csendes lüktetéstől – és ezáltal valami olyan nyugalmat ad, amire most talán sokunknak különösen szüksége van.

 
X
Már követem az oldalt