Még főiskolára jártam, amikor egy csoporttársam mesélte, mennyire megbotránkozott az anyósa, amikor váratlanul betoppant hozzá délelőtt 11-kor, és még nem volt a tűzön az ebéd. Még nagyobb volt döbbenete és felháborodása, amikor kiderült, hogy túrós csusza lesz az ebéd – és azért a ráérős kényelem, mert a menye bizony nem fog tésztát gyúrni, hanem bolti tésztából „csapja” össze az ebédet 20 perc alatt.
Emlékszem, milyen jót nevettem a helyzeten, mert bolti tésztát kifőzni én is hamarabb tanultam meg, mint igazi, kézzel gyúrt, házi tésztát készíteni. Ez utóbbi ismeretéért azonban életem végéig hálás leszek Dédikének, aki nem sajnálta a tudását tőlem. Szó szerint fogta a kezem, úgy mutatta meg a mozdulatokat, hogyan tudok egyenletes vastagságú tésztát csinálni. Aprólékosan a lelkemre kötötte, mire ügyeljek az összeállításánál, miért fontos a liszt hőmérséklete, miért ne sajnáljam a tojást, és így tovább – fel se tudnám e cikkben sorolni azt a tengernyi praktikát, amit átadott nekem.
Ahogy ódzkodtam a nokedliszaggatástól, úgy szerettem meg és tanultam bele egy-kettőre a tésztakészítés tudományába. És hiszitek vagy sem, minden alkalommal,
amikor saját magam által gyúrt tésztából főzök ebédet, olyan, mintha Dédi ott állna mögöttem a konyhában,
olyan közel hozzám, hogy ha akarná, megfoghatná a kezem. Rátehetné öreg, ráncos kis kezét az enyémre, úgy húzná újra végig a sodrófára csavart tésztán, azzal a légiesen könnyű, boszorkányosan ügyes mozdulattal, ahogy valamikor. És néha azt hiszem, sőt tudom, hogy amikor anyáink, nagyanyáink tanítottak nekünk valamit a konyhában, az csak nyomokban volt a gasztronómiai tudásuk átadása; valójában mindig többről szólt. Érti, aki érti azt a tudást, és tovább is adja, ha alkalma nyílik rá. Én igyekszem, ezért aztán az alapjában megreformált étrend mellett se hagyom, hogy a kézzel készült tészta kivesszen a konyhámból.
Csak ma már nem fehér, hanem teljes kiőrlésű vagy alternatív lisztekkel mágiázok, de a mozdulatok, ahogy gyúrom, nyújtom, esetleg csíkozom vagy kockázom a tésztát, az milliméterre ugyanaz, mintha fehérlisztből készíteném a rugalmas, tojástól gyönyörű sárga laskát a mákos vagy krumplis tésztához.
Tovább tart ám, mint megvenni, forró vízbe szórni, aztán csak leszűrni az előcsomagolt termékeket, de én a tésztagyúrására akkor se sajnáltam az időt, amikor naponta jártam a Balaton-parti kisvárosból Budapestre dolgozni. Mert egyszerűen nem lehet összehasonlítani: a nyomába se ér a legjobb minőségű tészta se annak, amit magam gyúrok, nyújtok, sózok, fűszerezek, színesítek, szelek fel.
Pedig sose volt és sose lesz „egyforma” a kézzel készült tészta, szabálytalan, mint az életem. Néha rugalmas és gyönyörű, máskor tömörebb, néha elvékonyodik vagy el is szakad és nagy türelem kell ahhoz, hogy igazi, ízletes ebéd legyen belőle.
De megéri. Megéri azzal dolgozni, családi asztalra álmodni.
Majdnem 10 éve nem áll már mögöttem a konyhában Dédike. Amikor meghalt, nem örököltem tőle mást, csak egy piros kis lábast egy rozsdás fedővel és a sodrófáját. Mielőtt hozzám került végre, valaki gondatlanul bánt vele, kikerült az elárvult konyhából a teraszra, onnan az eresz alá, ott aztán megszívta magát kicsit vízzel. Sikerült megmentenem. A jobbik felét levágattam magamnak, így lett egy fél sodrófám. Hiába van ép, szép, egész sodrófám is, és hiába nehezebb a féllel dolgozni, máig azt kapom kézbe, ha tésztát készítek. Ne kérdezzétek, hogy miért.
Ajánljuk még:
„AZ ANYÓSOM MÁR NEM IS AZ ANYÓSOM, ÉN MÉGIS A MEGGYE MARADOK”
7 SÚLYOS HIBA, AMIRE A NAGYSZÜLŐKNEK FIGYELNI KELL
EGY APRÓ MAG, AMI JÓTÉKONY FÜGGŐSÉGET OKOZ – MINDENT A MUSTÁRRÓL
