Nyár a nagyszülőknél: te mit tanultál náluk?

Gyerekkorban még nem kell sok a boldogsághoz, mert mindenből tudunk játékot készíteni. Ha van kert – ami a nagyszülőknél sok esetben van – akkor reggeltől estig lehet kint játszani, vagy épp a nagyszülőknek segíteni, amiből olyanokat is megtanulhatunk, amire esetleg csak tíz-húsz év múlva lesz szükségünk.

A nagyszülők egyik mágikus képessége, hogy mindig várják az unokákat, és mindig azt adják, ami gyerekszemmel a legjobb. Tanulmány bizonyítja: a nagyszülők – különös tekintettel a nagymamákra – olykor jobban, de mindenképpen máshogy tudnak kapcsolódni az unokájukhoz, mint a felnőtt gyerekeikhez. A vizsgálat során a nagymamák fényképet kaptak a gyermekeikről és az unokáikról, és az agyuk eltérően viselkedett, ugyanis

míg az unoka láttán az érzelmi empátiáért felelős terület kapcsolt be az agyban, addig a saját, felnőtt gyermekeik láttán a kognitív empátiáért felelős rész.

Vagyis felnőtt gyermek esetében a nagyszülő tudatosan próbálja beleképzelni magát gyermeke helyzetébe, nem érzelmi-szinten, ahogy az unokájával teszi. Vagyis az unokával néha törődőbb, kedvesebb, türelmesebb tud lenni az ember, mint a saját gyerekével...

Nyár a nagyszülőknél 

Aki olyan szerencsés, mint én, emlékezetes nyarakat töltött a nagyszüleinél. Négy nagyszülővel rendelkeztem, akik ráadásul két teljesen eltérő közegben éltek. Budapesten egy ódon bérházban laktak a nagyszüleim, és idősek is voltak, így az ott töltött időszakban nem volt egyszerű elfoglalnom magamat. De mindig kitaláltunk valamit.

A másik, Budapest mellett élő nagyszüleimnek hatalmas kertje volt, ezért nem volt sok gond velem – vélem én –: reggel kimentem, és a nap folyamán elő-előkerültem ugyan, de nagyrészt boldogan elvoltam az állatokkal, növényekkel. Kedvenceim voltak a csirkék, nekik adtam át az iskolában az évben szerzett tudásomat.

Az ólban lévő fal táblaként funkcionált, s biztosra veszem, hogy nyár végére a csirkék kiválóan tudnak összeadni és kivonni is, hiszen nem kevés munkaórát beletettem abba, hogy így legyen.

Ezalatt persze én is elmélyítettem tudásomat, és nem úgy kellett visszamennem az iskolába, hogy semmire nem emlékszem. Míg az oktatás zajlott, megfigyelhettem mindennapi életüket: láttam kikelni kiscsirkéket, és megismertem, hogy a csirkék és kakasok is tudnak ártani az embernek. Az elmúlással is általuk találkoztam először: voltak csirkék, amelyek természetes halált haltak, ám a többségük nyilvánvalóan akarata ellenére fejezte be földi pályafutását. Olyannyira emlékeztem arra, ahogy a nagymamám a csirkét vágta, hogy tizenöt év elmúltával, amikor kezdő háziasszonyként először szembesültem a csirke feldarabolásának problémájával, automatikusan jöttek a mozdulatok, és pillanatok alatt előkészítettem az ebédhez valót.

Idővel a kecskefejés tudományát is elsajátíthattam, és azt is megtanultam, mit esznek a patás állatok. Természetesen kutya és macska is akadt a háznál, úgyhogy ezek életben tartásáról és szórakoztatásáról szintén sokat tanultam. Rá kellett jönnöm, hogy a különböző állatoknál meddig mehetek el, és mikortól kell tiszteletben tartanom azt, ha éppen nincs kedvük a társaságomhoz.

De a növényekről is sokat megtanultam. Mondhatni,

minden tudásomat, amivel felnőttkoromban nekiálltam a kertészkedésnek, azt a nagyszüleim háza tájáról tanultam meg.

Figyeltem, ahogy a nagymamám a palántákat a két ablak közé teszi, majd kiülteti, és azt is, hogy hogyan szedi le a termést. Már kisgyerekként volt fogalmam róla, melyik növény éli túl a telet, és hogy mi a teendő akkor, ha nemkívánatos rovarokat találunk. Tudtam, hogy mi ehető, mi nem, és azt is, hogy a kis kertemben miből mennyit érdemes ültetni, mert korábban már tisztába kerültem azzal, hogy egy-egy növény mekkora helyet foglal majd el.

Természetesen esős napok is bőven jutottak a nagyszülőknél eltöltött nyarak alatt, amikor számos, régi tárggyal és történettel ismerkedtem meg. Bár mára ezek a történetek valamelyest máshogy hangzanak el a nagymamám szájából, mint annak idején. Mára már jobban értem, amit egykor mondott, és megjegyeztem, egy-egy régi tárgy kihez kötődik, és hogy miért fontosak a mai napig a nagymamámnak. Igazából már nekem is fontosak lettek, éppen miatta.

Ha nem a kertben voltam, együtt voltunk. Gyerekfejjel naivan azt gondoltam, hogy csak segítek, valójában feltételezhetően akadály voltam, mégis megtűrt nagymamám a konyhában, magyarázott nekem, észrevétlenül tanított. Évekkel később a közös sütés és főzés alatt tanultak is mind visszaköszöntek. Magamat is meglepve pontosan olyan mozdulatokkal gyúrom a házi tésztát, mint a nagymamám, és baracklekvárom is olyan ízű, mint az övé. Azt hittem, belefőzte a szívét, azért olyan. Talán a sok együtt töltött nyár alatt belém is került egy kevés a szívéből, nemcsak a lekvárba.

A nyitókép a szerző tulajdona