Na, ki alszik ma velem? VS. Mars az ágyba! – Te hol állsz az altatás-spektrumon?

Bevallom, én az utóbbi csoportba tartozom. A gyerekek velünk, a legkisebb általában velem, a nagyobbak össze vissza, néha velem, néha egymással vagy az apjukkal aludtak. Sokszor egy nagy fészek volt a közös ágy, és akkor aludtak abban a nagy ágyban a gyerkőcök, amikor csak akartak.

Akik a gyerekekkel való együttalvás ellen teszik le a voksukat, azzal érvelnek, hogy megszűnik a magánélet, a párok idővel elhidegülnek egymástól. Azzal is érvelnek, hogy a gyerek kitúrja az ágyból (jellemzően) az apát, aki ettől kirekesztettnek érzi magát. Biztos, máshol keres majd meghittséget. 

Felmerülhet az is, hogy nem kényelmes az alvás, ha velük van a gyerek, mert elfoglalja a fekhelyet, furcsa alváspózokra kényszeríti a szülőket. Aztán nehéz is később kiparancsolni a gyerekeket, mert addigra számukra a szülőkkel való alvás lesz biztonságos és komfortos. A saját ágyban kitaszítottnak érzik majd magukat, és az traumát okoz.

Köztes megoldások

A köztes megoldásokkal élők rögtön babaszigettel toldják meg a szülői ágyat. A baba ott kap biztonságos helyet, így közel van, de még sincs teljesen közel, nem kell attól félni, hogy valamelyik szülő véletlenül ráfekszik a babára, hiszen kézközelben van, de elszeparált helyen.

Hasonló félmegoldás aztán az is, nagyobbacskáknál, hogy hétköznap mindenki a maga ágyában tér nyugovóra, de hétvégén szabad a vásár, elfoglalhatják a gyerekek a szülők birodalmát.

Másik áthidaló megoldás, ha mindenki a maga ágyában tér nyugovóra, de ha fél a gyerek, jelezheti, odakéredzkedhet a szülők mellé – így volt ez a kolléganőéknél is, ő cikket is írt tapasztalataiból. 

Ilyenkor a szülői ágy a menedék, a biztos kis sziget, ahol ölelést, melegséget élhet át az utód, ha arra extra módon van szüksége. 

Ha őszinték vagyunk, a szakértők sem tudják, mi lenne az igazán jó – valószínűleg nincs is egy, mindenkire érvényes, üdvös megoldás.

Nálam nem voltak szabályok az együttalvás kapcsán. Helye volt a gyerekeknek a meleg takaró alatt a hétköznapokon is, és most már az unokák is a paplan alá férnek, ha úgy hozza élet. Nekem nem ettől fáj a derekam, és tapasztalatból tudom, hogy mélyebb, pihentetőbb, édesebb az alvás, ha közelemben szuszognak a kicsik. Nekik is jó, biztonságot hozó, szeretetet adó állapot, és nekem is.

Fiatal anyukaként kényelmesebb volt az etetés és hamarabb aludtak vissza a babák, ha volt közös takaró, ha volt testkontaktus, ha hallották, érezték a szívdobogásomat, ha el tudtak fészkelődni a karomban. Nekem nem volt sok, nem volt kényelmetlen. Persze ez fakadhatott abból is, hogy mindezt én gyerekként nélkülöztem és a gyerekekkel való összekapcsolódás visszamenőleg is gyógyított, enyhített a korábbi hiányon.

Nem emlékszem arra, hogy traumatikus lett volna aztán a leválás. A fiúkkal biztosan nem, amint külön szobát kaptak, önként és dalolva vették birtokba azokat. Néha visszajöttek egy közös filmnézés idejére, vagy egy csiklandozásra, beszélgetésre elalvás előtt, de aztán noszogatás nélkül vonultak vissza a saját térbe.

A lányommal más volt a helyzet, mert ott a váláshoz nagyon közel történt ez a leválás, és azt nehezen viselte. Volt sírás, alkudozás, milliónyi beszélgetés. Éppen ezért tudom, hogy akad néhány élethelyzet, ahol kríziskén élheti meg a gyerek, ha ki kell költözni a szülői ágyból.

Ilyen lehet például:

• a válás,
• a költözés,
• a bölcsödébe, óvodába beszoktatás ideje,
• ha haláleset vagy baleset történt a családban,
• ha kistesó születik,
• betegeskedés idején – kórházi kezelés után,
• ha amúgy is nagyon rossz alvó.

Ezek olyan szituációk, amelyek amúgy is kizökkenthetik a gyereket a megszokott érzelmi állapotából, a saját ágyba szoktatás csak tetézne a nehézségeken.

Az együttalvásról való leszokás egyébként nemcsak a gyereket, a szülőt is megviselheti, van, aki álmából felriadva hónapok múlva is keresi a kicsit. Érdemes fokozatosan megvalósítani a leválást. A köztes megoldások ebben segíthetnek.