Imádtam aludni, és jó voltam benne. Elmúlt

Annak ellenére voltak jó éjjeleim, hogy lett volna miért rosszul aludnom, mégis: a rossz élmények feldolgozása nem érintette az éjszakákat. Emlékeim szerint hamar elaludtam, és reggelente vagy magamtól, frissen és kipihenten ébredtem, vagy úgy kellett kiverni az ágyból mert akár délig paplan alatt maradtam volna. Imádtam aludni, és jó voltam benne.

A családban, ahol felnőttem azonban nem volt szokás a délig aludni, ahhoz túl sok volt feladat, nagy volt a kert, voltak állatok, és a háztartási munkákból is kivettük a részünket gyerekként is.

Ha néha visszagondolok arra az időszakra, olykor azt gondolom, azért aludtam annyira jól, mert minden estére elfáradtam. Ha nem a munkában, akkor a játékban, mert ugyan szerettem olvasni nagyon, azért a nap nagyobb részét valamilyen mozgásos tevékenység töltötte ki.

Szüksége is volt a szervezetemnek a jó alvásra, hogy regenerálódni tudjon. És a növéshez is jó alvás kellett.

Később, fiatal anyukaként sok mindent odaadtam volna egyetlen óra összefüggő, háborítatlan nyugalomban telő alvásért, de persze az az időszak nem az alvásról szólt. Kutyafuttában alszunk anyukaként, rebbenő érzékszervekkel, éberen. Előbb ébredjünk fel, mint a gyerek, vagy riadjunk fel arra, ha ő (ők) ébredeznek, baj ne legyen.

A délutáni pihenés is ilyen éber, félkómás állapotban telt akkoriban, lehet, hogy egyszerűen leszoktam az alvásról?

Az egészen biztos, hogy a négy gyerek születése, az ő kisgyerekkori gondozásuk, aztán a kamaszkor aggodalmai

felülírták a valaha jó alvásprogramomat.

De még pár éve is tudtam igazán nagyokat, igazán pihentető módon aludni. Sőt: képes voltam bárhol, bármilyen körülmények között elaludni és jól aludni. Tekintve, hogy évekig dolgoztam a lakóhelyemtől jelentős távolságra, gyakori hálóvendég voltam barátoknál. Aludtam szőnyegen, fürdőkádban (buli után) és kőkemény matracon. Aludtam mocorgó rokongyerekekkel és csaholó kutyával is egy szobában. Aludtam bömbölő tévé mellett és vonaton is – ott különösen jól pihegtem minden zakatoló hajnalon. Alig vártam, hogy a kalauz jöjjön és kezelje a jegyemet a felszállás után, mert utána befészkeltem magam az ülésre és már csukódott is le a szemem. Ártatlanul aludtam Kelenföldig.

Nem tudom, mióta nem alszom jól, de nem olyan régóta.

Ma, ha szemkötőt teszek fel is zavar a tévé vibrálása, a szöveten átszűrődő fényekre, zajokra kiugrik a szívem és kipattan a szemem. Nem tudok működő tévé mellett elaludni,

de ha el is nyom a fáradtság, zakatoló lélekkel riadok fel.

De a legrosszabbak a hajnalok. Mert éjjel azért végül elnyom a fáradtság, de minden hajnalban, ugyanabban az órában, hajnali háromkor felriadok és aztán órákig nem tudok visszaaludni. Csak járnak a gondolataim körbe-körbe, és minden – napközben jelentéktelen – apróságot óriásira nagyít a lelkem. Álmatlanul forgolódok sokáig. Néha épp az óra csörgése előtt alszom vissza néhány perccel és akkor meg azon bosszankodok, hogy most bezzeg tudnék aludni.

Emlékszem, mennyire nem értettem, amikor a nálam idősebbek, a fiaim dédikéje, Dédó, meg a korosztálya álmatlanul, sokszor imával telő éjszakákról mesélt. Magamban hitetlenkedtem, hiszen én abban az életszakaszban voltam, amikor – ahogy Dédó szokta mondani – ki tudtam volna aludni a krumplit a földből.

Máig nem tudom, mit jelent ez a szólás, de egészen biztos, hogy úgy volt igaz és úgy volt jól. Ki tudtam volna aludni. De már nem tudom.

Vajon kiderül valaha, miért? Tudhatja ezt valaki?