„Margit néni olyan kis aranyos, egyem a szívét!” – Az infantilizálás veszélyes ösvényein

Pár évvel ezelőtt kollégáimmal egy Pest környéki település gyönyörű, jól ellátott szociális otthonába mentünk, szenior akadémiai előadást tartani. Az igazgatónő kedvesen, kávéval és süteménnyel fogadott minket, de előbb, már a bemutatkozások után közölte: „úgy várják már magukat a mi kis ápoltjaink, mint a gyerekek, nagyon izgulnak”. Ezek után pár perccel beléptünk a terembe, s azt láttuk, hogy élénk tekintetű, magukat nagyon jó állapotban tartó idősek hallgatták szavainkat, s miután befejeztük, kiváló kérdéseket tettek fel. Volt ott nyugalmazott mérnök, orvos, újságíró, tanítónő – művelt, széles látókörű emberek. Hazafelé a kocsiban többen megfogalmazták a kérdést: miért kellett őket az igazgatónak gyerekekként aposztrofálni, és mi a teendő, ha gyereknek néznek 50 év felett?

Elsőként tisztázni kell, hogy az, ha velünk vagy rólunk gyerekként, azaz nem a korunknak megfelelően beszélnek, önmagában diszkrimináció, méghozzá ún. ageizmus, amely a kor alapján történő hátrányos megkülönböztetést jelent – a fogalom megalkotója 1969-ben Robert Neil Butler gerontológus volt.

Az, hogy valaki elmúlt 60 vagy 70 éves, semmiképpen sem jelentheti azt, hogy szükségképpen leépült a gondolkodása vagy fizikai állapota alapján ellátásra szorul. Szerencsére rengeteg, sőt: egyre több idős nagyon jó lelki és fizikai állapotban éli meg a nyugdíjas kort, és nem is unatkozik otthon, hanem tornázni jár, baráti társasága van, sokat van az unokáival.

Az infantilizáció (amely a latin infans: éretlen, gagyogó, gyermekes szóból származik) elsősorban nem azért rossz dolog, mert illetlenség és tiszteletlenség az idősebb emberrel szemben. Inkább azért rossz, mert megannyi negatív lelki hatása lehet: számos idős ember alkalmazkodik a diszkriminatív helyzethez, és a hatékony kommunikáció érdekében beleáll, eljátssza, hogy ő tényleg nincs már száz százalékban a helyzet magaslatán. Ennek viszont az (is) lehet a hatása, hogy ördögi körbe lép, s egyre inkább megszokja ezt a látszólagosan nyertes helyzetet, és valóban lassanként veszít szellemi és fizikai képességeiből. Sikerül tehát a legyengítő környezet révén saját magát legyengíteni, s ekkor már valóban komolyabb gondozásra és ápolásra is szorulhat.

Vajon az infantilizáció csak azt jelenti, hogy gyerekként beszélnek rólunk? A válasz egyértelműen nem: az is infantilizáció, ha anélkül, hogy hallásproblémánk lenne, sokkal hangosabban beszélnek velünk az utcán, a boltban, az orvosnál, csak azért, mert idősek vagyunk. Az is infantilizáció, ha direkt lassabban és/vagy széles gesztusokkal kísérve beszélnek hozzánk, gondolván, hogy már kezdődik vagy zajlik a demencia, de az is, ha a kellőnél sokkal körültekintőbben és

részletesebben magyaráznak el egy témát a hivatalban, mert úgy gondolják, az idős ember úgysem érti meg pár szóból a lényeget.

Mi a teendő ilyenkor, mit tegyünk, ha gyerekként kezelnek? Vajon célravezető az, ha az ember egyszerűen szól, hogy ne nézzék gyereknek? Lehetséges, hogy néhány esetben ez bejön, és nem kapunk gúnyos szavakat és tekinteteket, főleg ott, ahol régóta ismernek. De sok esetben ez éppen az ellenkező hatást váltja ki a kérés, s a hátrányos megkülönböztetés fokozódik.

A hatékony megoldás tehát nem ez, hanem az, hogy eleve nem akarjuk gyenge, elesett, ápolásra szoruló ember benyomását kelteni! Öltözékünkkel, testünk gondozottságával, világos, határozott és pontos szavainkkal egy egészséges, teljes értékű ember benyomását nyújtsunk inkább.  Nem panaszkodunk, nem magyarázunk órákat, nem részletezzük az ismeretleneknek a gondjainkat, nem mutatjuk fájdalmainkat és betegségeinket, így csak annak juthat eszébe az infantilizáció, aki eleve előítéletes az idősekkel szemben. Ott viszont valószínűleg nincs sok teendőnk, ezeket az embereket – ha van rá mód – kerülni kell.

Az infantilizálás ellen tehát, ha nem is mindig közvetlenül, de közvetve mindenképpen tehetünk, sőt: tegyünk is. Viselkedjünk határozott felnőttként, ahogyan ezt tettük életünk előző évtizedeiben is! Ebben az esetben azt érezzük, hogy ránk is így fognak tekinteni. „Ahogyan te nézel az emberekre, úgy néznek rád” – mondja az ősi bölcsesség. Tudjuk, hogy ez nem mindig igaz, de tehetünk azért, hogy sok esetben igazzá váljon!