Kevesebb telefon, több bodobács és házifodrászat – Apukarantén, 2. rész

Család

Kevesebb telefon, több bodobács és házifodrászat – Apukarantén, 2. rész

Sok napfény, kevés meló, kevés okostelefon - nagyjából így tudnám összefoglalni, ideális esetben hogy néz ki egy apa-fiú karanténbuli. De ezek a napok nem az ideálisról, hanem a lehetségesről szólnak. Küzdünk, mint malac a jégen, és egyelőre úgy fest, nyerésre állunk.

Az mostanra jól látszik, hogy jelen helyzetben az időjárás a legnagyobb szövetségesünk – vagy épp ellenségünk. Ha évszaknak megfelelő idő van, a napunk tulajdonképp meg van oldva: mindenki elegendő napfénnyel, levegővel és mozgással töltődik fel, nagyjából tízszer annyi dolgot tudunk csinálni, mint idebent, és az esti altatás sem gond.

Ha viszont téliesre fordul az idő, nemcsak az problémás, hogy ki kell találni 14 órányi programot (ezen a téren azért még egész jól állunk ötletekkel), hanem az is, hogy a nagyfiú ilyenkor is kint akarja tölteni a fél napot. Ilyenkor jön a beugratós logikai feladat: ha az egyik szülő dolgozik, a másik a kisebbik gyerekkel van, ki megy ki az udvarra az ovissal? A pici sokáig nem lehet kint a hidegben, és így már rögtön nem is jön ki a matek. A logisztikai kudarc egyenes következménye az időnkénti hiszti és az állandó körbe-körbe rohangálás. –

A hisztit megértő, türelmes kommunikációval szép lassan lehet kezelni, az energiatúltengés viszont szülőt próbáló kihívás. Aki futóversenyt akar rendezni, annak a világ legjobb társasa sem elég: egyszerűen nem azt az igényét elégíti ki. Újabban a reggeli előtti ovitornával próbálkozunk, lelkesen csináljuk a gyakorlatokat, és ezzel nyerünk is pár, aránylag nyugodt órát.

Visszatérve a tavaszra – hiszen az egy kellemes téma –, néhány napja egy egészen fantasztikus délelőttöt töltöttem el kettesben a nagyfiammal. Pedig semmi különös nem történt: kicsit „kertészkedtünk” (na jó, gazoltunk a lekövezett udvar szélén), fociztunk, napoztunk… ja, és beszélgettünk. Mindenről. Például arról, hogy mi is az a tavasz – vagy legalábbis milyen volt az én gyerekkoromban, amikor még négy, jól elkülönülő évszak volt. És volt egy bodobácsészlelésünk is! Szerintem ez a bogárnév hangzik a legcukibban egy ovis szájából, és naná, hogy azonnal visszatértek az emlékeim óvodáskoromból, amikor én láttam először bodobácsot. Közben végig tűzött ránk a nap, tökéletes pillanat volt, komolyan.

Ezt nehéz felülmúlni, és sokszor megközelíteni is nehéz. De nagyon igyekszünk!

Az összes ovis házi feladatot megcsináljuk, és ezen kívül is ipari mennyiségben kézműveskedünk, még mindig. A karanténgalériának külön mappát szenteltünk, utána jó lesz majd nézegetni. Bár tartanánk már ott…

És megvolt az első apa-fia hajvágás is! Mindketten baromira élveztünk a dolgot, a gyerek mosolyogva tűrte, hogy letoltam a séróját – de a fodrász barátunknak nem mertem megmutatni a végeredményt. Most egy darabig valamivel kevesebb fotó kerül fel a gyerekről a Facebookra…

Amúgy korrekt kis golyófeje lett, anya az én hajam szedte le, a pindur meg épp fogakra cseréli a hajszálait, úgyhogy hármasban egész ütős futballhuligán brigádnak tűnünk.

Közben a melóban végeztem egy nagyobb projekttel, rengeteg időm felszabadult, úgyhogy bátran mondhatom, új időszak kezdődik a családi karanténban. Mindkét gyereken érezni lehet, hogy akkor érzik igazán komfortosan magukat, ha mind a négyen együtt vagyunk, testben és fejben is – szóval, bizakodva tekintek a jövőbe.

De nemcsak a melót tettem le, hanem a figyelem elvonásának másik fix eszközét, az okostelefont is. Tudatosan csökkentem a bújásával töltött időt – nem nullára, mert az már tényleg totális karantén lenne, amibe volt híradósként duplán beleőrülnék az információhiány miatt, de sokat elmond, hogy gyakran azt sem tudom, hol van a telóm. Le is némítottam, mert ha az ember egyszer igazán odafigyel, rádöbben, hogy a legtöbb rezgő értesítés után a világon semmi érdekes nem jelenik meg a kijelzőn, hiába rántottuk elő villámgyorsan a telefont.

Nem akarok ám digitális detox-hősként tetszelegni, az egésznek egy roppant egyszerű oka van. Ha belegondol az ember, egyetlen jó családi sztori sem kezdődik így: “Épp a telefonomat nyomkodtam, amikor…”

További cikkek a témában:

ÍGY NE FULLADJON BOTRÁNYBA AZ EGYÜTTLÉT – KONFLIKTUSKEZELÉSI KARANTÉNKISOKOS

„NEM TUDJUK, MI VÁR RÁNK” – EGY MAGYAR CSALÁD BESZÁMOLÓJA EURÓPA EGYIK LEGFERTŐZÖTTEBB RÉGIÓJÁBÓL

7 DOLOG, AMIT A KARANTÉNNAK KÖSZÖNHETÜNK

 

Már követem az oldalt

X