Iskolaváltás Covid idején? Ha bántják a gyereket, mindenképp lépni kell!

Család

Iskolaváltás Covid idején? Ha bántják a gyereket, mindenképp lépni kell!

A szülők a lehető legjobbat szeretnék a gyerekeknek: arra törekszenek, hogy olyan intézménybe járassák őket, ami egyrészt valóban inspiráló és fejlesztő a gyerek számára, másrészt jó közösségélményt ad. De mit tehetünk, ha a gyermekünk nem tud része lenni a közösségnek? 

Sok gyereknek talán az elmúlt, otthon töltött hónapok a megnyugvást jelentették. Végre nem szekálták őket az osztálytársak vagy a „nagyok”, lehetett nyugalomban otthon lenni és csak a tanulásra figyelni. Talán végre mertek beszélni arról, hogy mennyire nem szeretik azt az intézményt, ahova járnak – soha vissza nem térő lehetőség, hogy meghalljuk a szavukat. Koronavírus-járvány közepén éppen semmit nem veszünk el a gyermekünktől azzal, ha vele együtt új iskolát keresünk számára.  

Bár mindenki arra vágyik, hogy gyermeke szeressen iskolába járni, ahol adott esetben akár egy életre megtalálja a barátait – a gyakorlatban sok szülő számára ez csak álom marad. Vagy azért, mert a szülők helyzete nem teszi lehetővé, hogy gyerek a neki legmegfelelőbb iskolába kerüljön – azt kell választani, ami a legközelebb van, esetleg a szülők munkába járásának útvonalába esik, mert nem tudják másképp megoldani a gyerek biztonságos kíséretét. Ez a szempont nagyon sokszor felülírja azt, hogy a gyerek valóban a számára leginkább megfelelő intézménybe járhasson.

Az is gyakori helyzet azonban, hogy csak az intézménybe kerülés után derül ki, hogy valami nem stimmel – a gyerek nem érzi ott jól magát. Találkozik egy olyan pedagógussal, akivel egyszerűen nem passzolnak. Tart a tanártól, nehezen viseli annak módszereit, esetleg az egész iskolai nevelés attitűdje irritáló számára és képtelen megbarátkozni a helyzettel. Még gyakoribb azonban az a szituáció, hogy a gyerek a közösségbe nem tud beilleszkedni,

néhány gyerek kiszúrja magának és bántalmazni kezdi.

Hogy miért éppen őt szúrták ki és mi volt az első olyan jelenet, ami után azonnal lépni kellett volna tanárnak és szülőnek is, sokszor csak jóval az első esemény után derül ki, ha egyáltalán kiderül. Jellemzően jelentős idő telik el, mire a gyerek viselkedése megmutatja, hogy baj van. Akkora baj, hogy lépni kell.

Néha már az is segít, ha a szülő jelzi az iskola, az osztályfőnök felé a helyzetet, és van akkora elszánás, tudás és energia benne a közösség formálására, hogy valóban tud segíteni. Sokszor azonban elsikkadnak ezek a jelzések, és ha kiderül a szülői közbenjárás, még nagyobb erővel folytatódik a gyerek kiközösítése, megalázása, csúfolása, verbális vagy akár fizikai bántalmazása is.

Így ez a helyzet egyértelműen azok közé a szituációk közé tartozik,

amikor nagyon is indokolt a gyerek kiemelése az adott közösségből, osztályból, iskolából.

Előfordulhat, hogy a gyerek, bár szemmel láthatóan rosszul érzi magát abban a közösségben, ahol őt nem fogadják el, sőt bántják is, mégis a maradás mellett kardoskodik, hiszen legalább ugyanilyen ijesztő lehet számára egy teljesen idegen helyzethez való alkalmazkodás. És a hosszú ideig tartó kiközösítés, bántalmazás hatására önbecsülése is mélyen van – el sem tudja már hinni, hogy egy másik közösség majd egy-kettőre elfogadja. Attól retteg, ott is céltáblává válik, eleve tart a szociális kudarctól.

A szülőnek jelentős szerepe van ezeknek a félelmeknek az enyhítésében, sőt az sem mindegy, hogyan „hozza el” a gyereket az előző helyről. Ha mód van rá, akkor lehetőséget kell biztosítani a gyerek számára, hogy valamilyen módon elköszönhessen a társaktól, még azoktól is, akik esetleg bántották. Azoktól pedig mindenképp, akik nem bántották, hiszen kell egy lezárás ahhoz, hogy máshol nyitni tudjon.

Ha egy kiskamaszról van szó, aki használja a közösségi oldalakat, különösen fontos ügyelni a közösségi média felületeken való jelenlétre és az azon lezajló kommunikációra, nehogy a személyes bántalmazás megszűnjön ugyan, de online utánanyúljanak az őt bántalmazó volt társak. Mert az is meglehet, hogy az új közösségbe való beilleszkedést is megnehezítik azzal, hogy olyan trágár, őt kigúnyoló vagy kellemetlen helyzetbe hozó tartalmakat raknak fel, amiket szégyell és azt hiszi, az új társak majd azok alapján ítélik meg őt. Eleve irritáltan, önérzetében sértetten és alacsony önbecsüléssel érkezik az új helyre, ebben a nem túl erőteljes pszichés állapotban kell jól kapcsolódnia, nyitnia és elfogadni mások közeledését, így óriási figyelemre, megértésre és támogatásra van szüksége.

A szülők sokat segíthetnek a beilleszkedésben azzal, hogy őszintén feltárják az új iskolában a gyerekkel majd foglalkozó pedagógusok előtt a valóságot (lehetőleg olyan módon és hangnemben, hogy az ne legyen sértő senki számára), mert ez az alapja annak, hogy a pedagógusok figyelemmel tudják (akarják) kísérni a közösségbe való beilleszkedést is. Érdemes mielőbb kapcsolódni online felületeken az osztálycsoportokhoz. Szülőnek a szülői csoporthoz, a gyereknek meg a tanulmányi és közösségi csoportokhoz, hogy az információhiány ne legyen akadálya a gyors beilleszkedésnek.

Mindemellett rengeteg őszinte, a gyerekre fókuszáló beszélgetésre van szükség, ahol előbb utóbb megnyílik majd, és a maga módján elbeszéli, vagy az érzelmi feldolgozás eltérő szakaszaira jellemző módon, akár meg-megtorpanva, de felfedheti a teljes történetet, mindez pedig enyhülést hozhat a gyereknek.

Nagyon fontos, hogy ne minősítsük a gyereket utólag sem: „Lehettél volna bátrabb is!”, és ne adjunk direkt tanácsokat a jövőre nézve sem: „Na, aztán itt becsüld meg magad!” vagy „Ne legyél nyuszi”, „Látod, jobban jársz, ha már elsőre odacsapsz”. Higgyük el, ez nem fog segíteni, hiszen az előző helyen sem a gyerek bátorságával volt a baj, hanem azzal, hogy rendkívül nehéz megvédenie magát, amikor valaki, valakik igazságtalanul és ráadásul csoportosan, a saját szórakoztatásuk miatt támadnak rá. Egyszerűen önmagától nincsenek meg az ilyen támadások elleni eszközei, nem tudja hogyan kell elvezetni, kicsatornázni a másik frusztrációit és agresszióját. Hasonló konfliktusok kivédése, kezelése felnőtt közösségekben is nagyon nehéz, igen érett személyiség kell ahhoz, hogy valaki az elején elcsípje az ilyen jellegű közeledést és leállítsa a „támadót”.

Sokkal hasznosabb segítség lehet, ha rengeteg olyan játékot játszunk gyermekünkkel, ami az érzelmek kifejezését, megértését, a reális önismeretet segítik elő, és nagyon sok olyan szituációs játékot, ami támpontokat adhat a konfliktusos, feszült helyzetek agressziómentes kezeléséhez.

fotó: pexels

Ajánljuk még:

Elég a moralizálásból! Mi így küzdünk ésszel a képernyőmérgezés ellen
Családilag van tele a hócipőnk a moralizáló, a jótanácsok aranyesőjét szóró „szakértői véleményekkel” a képernyő előtt töltött idővel kapcsolatban. Eszembe nem jutna recepteket felírni másoknak, cserébe megmutatom, mi hogyan próbáljuk elkerülni a túlzások csapdáját, hogy a gyerekek is, mi is túléljük valahogy képernyőmérgezés nélkül.