Gyerekkor rajzolja azt a láthatatlan térképet, amivel felnőttként is hazatalálunk

Eleinte csak a szomszédba léptek át, aztán az utca végén bandáztak, majd elmerészkedtek a falu széléig is, végül elnyelte őket a határ.

De mindig tudtuk, hol vannak, mert indulás előtt közölték velünk a pontos koordinátákat. Ilyenformán: „Kimentünk játszani a Csiripbe!”

Ez azt jelentette, ha mégis elő kellett volna keríteni őket, hogy a falu déli oldalán szaladó utolsó, egyenes utca vége után haladó, göröngyös földúttól jobbra, a nagy dombot megkerülve kell kurjongatnunk utánunk. Mert ott vannak, a fák között bújócskáznak.

Természetesen voltak más kedvenc helyek is, amik a gyerekek számára legális játszóterületek voltak, kisebb nagyobb csibészségeik színhelye, a felnőttek számára meg tiszta tájékozódási pontok, amiket csak az ott élők, még inkább az odaszületettek ismertek.

Egy olyan, idegenek számára láthatatlan térkép szerint közlekedtek a falu határában az emberek, amit csak a szív ismert.

Ennek a térképnek a megismerését és magabiztos használatát segítette elő a gyerekkori kószálás a falu határában. Ezen alkalmak során, ezernyi történés, közös élmény nyomán égett be a lelkükbe a gyerekkor így is, hogy felnőttként majd elég legyen felemlíteni egy területnevet ahhoz, hogy vidáman fütyörészve bújjanak elő az emlékek.

Amikor kimentünk Mogyorósba… olyankor aztán előlép a történet, amikor magukkal vitték a nagyok a legkisebb fiút is, de erről nem tettek említést, mi meg azért akkor lélekszakadva kerestük a gyereket, aztán a nagyobbakat is a Mogyorósba, ahonnan ők elgyalogoltak egészen a Vaskeresztig. Húzták vonták a legkisebbet magukkal, ha az emlékezetem nem csal: mezítláb.

Máskor eltekeregtek egészen a Diósig, vagy vesszőket vágtak nyílnak a Hársmában, de persze bejárásuk volt a sok izgalmat ígérő Farkaséji dűlőbe is, ahol persze sose láttak farkast, de minden odacsapásuk alatt remélték, hogy igen. Máskor kincset kerestek a Nagyhorogban meg a Kishorogban is. A falusi legenda nyomán, amely azt állítja, a falusiak vájtak egy nagy üreget (többet is, nagy termeket), oda menekült a törökök elöl a lakosság kincsestül. Attól az üregtől (Barátlik) azért már ötven éve is félteni kellett az abba bemerészkedő gyerekeket, mert ugyan kincset tán nem lelnek, de félő, hogy leszakad a már inkább csak üregecske teteje, és maga alá temeti a gyerekeket.

Az tiltott terület volt falusi emlékezet óta, annál vonzóbb persze a gyerekek számára. Bátorságpróba így is, úgy is. Mert nem elég az abba bekúszást „túlélni”, de az otthoni fejmosást is el kellett szenvedni, ha a felnőttek megtudták, hogy mégis bevették magukat oda vagy a Rókalikba, ami szintén tilos helynek számított.

Rúzsaföldön is sokat játszottak, – jellemzően harcos hevülettel, mert ott meg egy török elöljárónak volt a régmúltban gyönyörű rózsakertje, amit meg kellett szerezni. Generációnként újra meg újra, húszévenként megújuló lármás kölyökbandák lepik el a helyet,

élik meg a valós vagy valósnak hitt történelmet.

Sose derült ki számukra, hogy mitől Csirke a Csirke – de azt minden helybéli tudja, hogy igazából egy térképen nem jelölt utcanévről van szó, és azt is, hogy a Csirkéből indul a köz, ami aztán a temetői dombra visz fel.

Közökböl jól áll amúgy is a hely, a gyerekkori utcából is kifut egy Kisköz, egy Nagyköz meg egy Erősköz is. Ez utóbbi levisz a Rétre. A Rét meg szalad ki a Katykóba, a Katykó a Pécseli oldalba, az meg a már említett Hársmába. Az aztán felemelkedik magasra, egy széllel bélelt tetőre, a Melegmába ahonnan ellátni egészen a töreki Diósig.

Barkó is sokszor szóba kerül meg Tótokilap is, amelyek közismerten kalandos agancsozó helynek számítottak, sokszor kóboroltak arra a gyerekek.

Van aztán az Alhíd, ami már csak azért is érdekes, mert Felhíd meg nincs. Van egy hely, ami lehetne a Felhíd, de arról senki se beszél ilyenformán, de az Alhíd jelentősége közismert: ha nem falun kívül, akkor falun belül és jellemzően az Alhídnál gyülekeztek, gyülekeznek a gyerekek.

Vagy jön a kérdés: emlékeztek, amikor bevettük a Várihegyet? Arról aztán illik tudni, hogy nem pontosan Várihegyen volt a vár, a történelmi jelentőségű pillanat csak egy gyerekkori csata emléke, mert a vár lejjebb, a templom körül húzódott. Talán Kántosban is, ami ma egy szűk utcácska, és persze hogy nem Kántos a neve, de ha valaki mégis Kántosba címezne egy levelet, a postás egészen biztosan tudná, hova is kell kézbesítse a küldeményt.

Várcsigét is sokszor bevették a gyerekek, azon a helyen a törökök elrejtett kincsét keresték sokszor, pedig ott meg nyoma se maradt mára a „nagyságnak”, mert homokvár, vagy sárvár állt csak a „hegytetőn”, amit rég elmostak az esők, szétmart a fagy. Csak a név viszi tovább az egykor volt diadalt, meg a gyerekek szíve és játékos emlékezete.

Az játszik ott, az incselkedik, fordul szembe felnőttel, tilalommal, szív magába meséket, az tanul, az őrzi meg és az viszi tovább a neveket, a helyeket, a történeteket, amik játszódhatnak bárhol a határban:

Kotlokban, Miklósban, Bocsidán, Hegyháton, Ökörtilosban, Degeszben, Hokiban, Törzsökösben, Cinegén, Zihálásban, Szilosban, Herbókúton, Ali réten, Bikaréten, Lóhárföldön vagy a Pécsenyi oldalban, Öreghegyen, Peterdi dombon, Foki völgyben, Potyadék gödörben, akár a Dögkútnál, Karáncéban vagy ott, amire már én se emlékezem. De a gyerekeim igen.