Család

Ha van szívbe markoló nyári illat, akkor az nekem a nyers, frissen fosztott tejes kukorica illata

Ma már nem tennék ilyet soha, becsszó, de gyerekként azért időnként csórtunk csöves, főzni való kukoricát a határból.

Nem került volna az a főznivaló a fazékba soha, és lett volna nagy haddelhadd odahaza, ha kiderül a turpisság. Nem vettünk magunkhoz soha jelentős mennyiséget, és a kukoricás felett kőröző madarak bizonyára nagyobb kárt okoztak nyaranta, de azért két három csövet letörtünk titokban, dobogó szívvel, mert mégiscsak tilosban jártunk. Nem volt ez szép dolog sehogy sem. 

Kukoricát lopni viszont: szükség

Kellett a babakonyhába és a sarazás mellé, sokszor csak lefosztottuk a csövet és megettük nyersen.

Amíg üde a kukorica, szinte tejes, jó volt nekünk főzés nélkül is.

A felnőttek persze mondták sokszor, hogy meg fog fájdulni a gyomrunk a nyers kukoricától, de nem hittük el. Pedig néha tényleg belesajdult itt-ott, de gyerekként ki gondol előre vagy vissza akár csak egy órával is.

De nemcsak a gyomrunk miatt szereztünk magunknak kukoricát, hanem a „bajuszért”: a világ legjobb mókája volt kukoricabajusz alá rejteni magunkat, ami aztán ősszel, a „hivatalos” kukoricatörés közben további elemekkel gyarapodhatott. Az őszi „szertartás” eredményeként akkora hajunk lett, hogy csuda.

Hozzám, az én hirtelen szőkeségemhez a még üde, seszínű vagy aranybajusz illett, az passzolt nekem nagyon.

És ha van máig szívbe markoló gyerekkori nyári illat, akkor az a nyers, frissen fosztott tejes kukoricáé: ahányszor csak beleszippantottam, megelevenedett bennem kicsit a felnőttekkel való szembeszegülés érzése, a tilosban járás, a szabadságra törés, és az igazi nyár, az a perzselően forró levegő, az életet ájulásba kergető kánikula, a végeláthatatlan utak és akkor még végtelennek tűnő idő szimbóluma volt számomra.

Múltidézés Proust-módra

Még a nyár elején vettünk pár cső kukoricát a párommal, otthon fosztottuk meg, leszedtük a csuhéját, azaz letéptük a kukorica kis bajszát, de hiába kerestem nyersen és aztán főzés közben és után is, egyszerűen nem jött az az aroma, amire az én lelkem, orrom emlékezett.

És az íze sem volt ugyanaz, mindent átírt az idő, egy kicsit minden kopottabbá vált, de azért ettem belőle, úgy mint régen. Pár szemet nyersen is, hátha visszakapom azt, amit elraboltak már az évek, de így sem jártam sikerrel.

Leettem azért a csőről a kukoricát, hanyagul, mint gyerekként, mert más a kukoricát is szépen, szinte sorban szedi le, szemről szemre, én meg csak úgy, ahogy adja magát. Néha marad is rajta szem, néha meg mélyebbre is szalad a fog, mint kellene. És ez a szertelenség azért visszahozott valamit azokból a nyarakból. 

A bajusz megmaradt, nem ment a fazékba, mert abba csak a kukorica kell, az alul-felül szépen elrendezett csuhélevelek közé. Amit utólag öntöttem fel vízzel, hogy épp csak ellepje, és csak rövid ideig főztem, ahogy (manapság) kell.

Már a kukoricafőzés sem a régi

Régen, nevelőanyám nagy mosófazekában (az volt a legnagyobb edény az ő konyhájában) órákig is bugyborékolt a tisztességtelen úton szerzett kukorica, mire hosszan tartó vizsgálat és kóstolgatás után úgy döntöttek a felnőttek, hogy most már . A procedúra órákig tartott, néha fél délután is beletelt, mire végre kézbe vehettük az ehetetlenül forró csövet, hogy aztán egy teljes felnőtt kórus pisszegjen ránk: „Tedd még le, megégeted magad, ne legyél már olyan mohó, ne tegyél már rá annyi sót!” És ment a vita minden alkalommal, hogy vajon ront-e a kukorica élvezeti értékén, ha vízbe mártva, netán csap alá tartva hűtik le, vagy úgy maximalizálhatjuk az ízélményt, ha a saját főzőlevében hagyjuk kihűlni, esetleg ki lehet tálra szedni és szárazon hűlve is pont megfelelő lesz.

Máig nem tudom, mire jutottak. Én akkoriban minden módon szerettem a kukoricát, de leginkább gyorsan. Így az a módszer volt számomra vonzó, ami nem várakoztatta a gyereknépet: nálam a hideg vizes csurgatás volt a befutó.

Ma már tudom, hogy nem kell órákig bugyborékoltatni a tengerit, és van türelmem megvárni, hogy ehetőre hűljön saját főzőlevében. Én így szeretem. És tudom, hogy a kukoricabajusz rossz esetben a szemétre, jó esetben talán a komposztba kerül… de nekem a „bajusz” játék marad örökre. Rossz napokon majd talán elő is veszem. Megidézem azokat a nyarakat, amikor még azt hittem, enyém a végtelen.

Ajánljuk még: 

KENYÉRSÜTÉS OTTHON – KEZDŐKNEK
NAPTÜZELTE FORRÓ PARADICSOM ÉS DINNYE KENYÉRREL – TERÍTÉKEN A GYEREKKOR ÍZEI
MIT IHATSZ EGY GLUTÉNMENTES DIÉTÁN?

 

 

 

Már követem az oldalt

X