Gyerekzsivaj, kiömlött kakaó és lekváros takaró – ágyban reggelizni igenis jó!

Az ágyban reggelizés maga a színtiszta nyugalom, ami egy szép nap ígéretét hordozza. S ebben az érzésben az egész család osztozik, ezért válik ünneppé: a vasárnap reggel.

Számomra mindegy, hogy én kapom a reggelit ágyba – bár nyilvánvalóan az azért kényelmesebb. De én magam is seperc alatt összedobok egy dupla ágyba reggelit, és az ugyanolyan örömet ad, mint amikor csak fel kell ülnöm és elsimogatnom a paplant, hogy ne legyen a tálca alatt kupacban. Ugyanis akkor tényleg ki tud borulni a kávé.

Elég hebrencs vagyok, de azért az ágyban reggelizés alatt tudok viselkedni. Már. Régebben kiömlött ez meg az, maszatos lett az ágynemű, de ki bánja! Igazán olcsó ár ahhoz képest, milyen sokat ad ez az élmény.

Amikor kicsik voltak a gyerekek, én megengedtem nekik, hogy a reggelit az ágyban fogyasszák el. Ennek eleinte nagyon is praktikus okai voltak: fával fűtöttünk, és reggel, begyújtás után nem melegedett fel olyan könnyen a lakás, kellett idő a kályhának.

Jobban éreztem magam a tudattól, hogy paplan alatt, melegben van a négy kismanó gyermekem.

Jellemzően vajas kiflit kaptak kakaóval, vagy virslit, apró falatokat. És elönt az öröm, amikor megosztják velem, hogy máig emlékeznek a reggeliző tálca mesemintájára, a szeretettel teli odafordulásra, a tálcára katonázott ennivalóra. S igen, még akkor is kaptak ágyba kakaót, amikor már maguk is el tudták készíteni, de ez a kakaó egy jelkép: valójában a szeretetét kínálja a szülő tálcán.
Egyszóval számomra az anyai gondoskodás gyengéd kifejezése volt ágyba vinni a reggelit, egy plusz lehetőség erre. S nem, nem lettek ettől elkényeztetett, kiszolgálásra váró felnőttek belőlük,

ugyanis megtanulták értékelni a gyengéd, tettekben megnyilvánuló gesztusokat, és tovább is vitték őket.

Látom az unokáknak ágyba vitt reggelit, magam is gyakorlom újra.

Sok helyen azonban nagy kihívás ma már ágyban tartani a gyereket a reggeli idejére is, mert akkora pörgésben élnek a családok, túl sok az inger és túl csábító a mobiltelefon. Az ágyban azonban a reggelihez két kézre van szükség, fegyelmezett mozdulatokra, figyelemre. Evés közben nem játszunk, még ágyban sem, hagyományos játékeszközökkel sem. Nemcsak tiszteletből, hanem mert úgy praktikus, és akkor kevesebb vaj, mogyorókrém meg lekvár kerül a pizsamára, ritkábban ömlik ki a kakaó. Ehhez ragaszkodtam annak idején, de nem esett nehezére a gyerekeknek tartani magukat hozzá, mert szerették ezt az élményt. S így válhatott ez igazán átélhetővé is, szép emlékké.

Később, amikor komfortosabbá vált a ház, és egyenletes meleg volt a lakás minden pontján, az ágyban reggeli átalakult kanapén elfogyasztott reggelikké, amit pont úgy szerettek a gyerekek, mint amikor a lábukat se dughatták ki a paplan alól.

Én gyerekként akkor maradhattam ágyban, ha beteg voltam, de akkor is fel kellett kelni az evéshez. Emlékszem, ahogy sápadtan és szédelegve próbáltam a konyhaasztalnál lenyelni néhány falatot és az vártam, hűljön már ki annyira a tea, hogy ihassak belőle, kapjam be a keserű tablettákat és szédülhessek vissza az ágyba.

Nekem nagyon is jólesett volna az ágyba hozott reggeli tálcán, a felpolcolt párna a hátam mögé, meg egy gyengéd kéz a homlokomra. Nagyon szerettem volna. Az ágyban reggelizésnél is jobban.

És talán ebben van a lényeg: akár gyerekként, akár felnőttkorban ér minket olyan szerencse, hogy van valakink, aki igazán szeret minket, és ágyba hozza a reggelit, az egy olyan élmény, ami egy életre összeköt és hagyománnyá tud válni. Igazi ünneppé, ami megszépíti a hétköznapokat.