Egy rossz mozdulat, és biztos a halál: a kutya-macska barátságról

Család

Egy rossz mozdulat, és biztos a halál: a kutya-macska barátságról

Negyedik fejezet, amelyben rájöttem, hogy a kutyák tényleg utálják a macskákat, a macskák pedig a kutyákat. Az évezredes genetika által kódólt, lehetetlen feladat adott, én pedig gyorstalpalón elvégeztem a kutya-macska mediátorképzést.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy a macskák lányok, a kutyák pedig fiúk. Annyiban nem tévedtem, hogy bizony valóban húzódik némi ellentét a két faj között. Hogy ez mennyire kibékíthetetlen? A nők és a férfiak évezredes párharcáról nem nyilatkoznék (ki vagyok én, hogy ezt megtegyem?), mindenesetre arra már magam is rájöttem, hogy a Frakk, a macskák réme című imádott mesének volt valóságalapja. Nem is kevés.

Bingó kutyánk tizenöt éves, kissé antiszociális teremtmény, aki a családján kívül mást nem kedvel. A macskákat sem. Mivel már jócskán nyugdíjas jószág, és mára láthatóan bölcs, megfontolt eb vált belőle, mertem remélni, hogy nem akarja majd végképp eltörölni a nyolchetes cicánkat a Föld színéről. Tévedtem. Abban a pillanatban, amikor meglátta Pipacsot, felgyorsította nagypapás lépteit, és fülét hegyezve tempózott a szőrét felborzolt, némán fújó macska irányába. Nem örültek egymás társaságának, fogalmazzunk így.

 

 

A tizedik ilyen összeengedésnél kezdtem pánikba esni, hogy amíg én élek, ez a két háziállat bizony nem szokja meg egymást. Nesze neked, felelős állattartás!

Éjszakánként macska-kutya összeszoktató blogokat olvasgattam (mert ilyenek is vannak!), majd hajnalonta a kertben ácsorogtam két tűz között. Hiszem, hogy Bingó csak azért nem ölte meg Pipacsot, mert jólnevelt eb, és kifejezetten erre kértem, Pipacs viszont rendszerint mind a tíz grammját bevetve fújtatott a huszonöt kilós ellenség felé.

 

Bingóval szorosan összekuckózva néztük reggelente, ahogy a macska eszik, aztán Pipaccsal az ölemben simogattam a kutyát. Közben sokat beszélgettem vele arról, miért nem kéne kinyírni ezt a kiscicát, és higgye el, hogy nekem még mindig ő a kedvenc. A gyerekek is megállás nélkül szeretgették régi bútordarabunkat, és amikor Bingó épp nem látta, csak akkor nyúztuk Pipacsot. A férjem szerint túlreagáltam a helyzetet, egyáltalán nem volt kritikus a dolog, de én attól tartottam, hogy

egy óvatlan pillanat, egy rossz mozdulat, és annyi valamelyiknek. Joggal gondoltam, hogy a pehelysúlyú macskának. 

Rimánkodtam a mi elkényeztetett, pesti ölebünknek, hogy fogadja már el, sőt mi több, szeresse már meg azt a soroksári lelencet, hiszen valaha mindketten kidobott jószágok voltak, ennyi közös van bennük. Mielőtt mindenki bolondnak nézne, leszögezném: nem véletlenül beszélgetek a kutyával. Sokszor éreztem már úgy, hogy ő tulajdonképpen nem is egy kutya, hanem ember, mert valóban a szép szóból ért. Most minden bizonnyal fogják a fejüket a kutyatrénerek, mert nem úgy kell négylábút nevelni, ahogyan én azt tizenöt éve teszem. És valószínű az esküdt ellenségeket sem így kell öribarikká formálni, de mint mondtam: Bingó inkább homo sapiens, ezért megbeszéltük a dolgokat, majd minden mozdulatát, ami nem torokra ment, agyondicsértem, és mindvégig bíztam benne, hisz olyan régóta ismerem. Titkon viszont féltem is kicsit: elég fenyegetőnek tűnt a nagy barátság, a gondolat, hogy Bingóval való tizenöt éves töretlen kapcsolatunkba befurakodik egy harmadik fél.

 

Egy-két hét után kezdtek csillapodni a kedélyek, méterről méterre egyre közelebb engedtem a rivális haragosokat. Pipacs már nem fújt, Bingó már nem gyorsított léptein. Egy keddi napom fénypontja az volt, amikor úgy tudtam lefotózni a két háziállatot, hogy már csak fél méter volt közöttük, nem pedig öt méter és én magam. 

Aztán valamelyik este, egy óvatlan pillanatban, egy rossz mozdulat után egyszer csak egymás mellé kerültek.

Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy melyik harapja le a másik fejét, ugrásra készen néztem a jelenetet. De nem történt semmi. Csak ültek egymás mellett, szinte látni a harmóniát. Idilli kép volt. Bingó megszagolta Pipacsot, aki erre dorombolni kezdett. Verejtékes munkám édes gyümölcse beért, szorgos mediátorkodásomat békesség koronázta. Tombolt bennem a büszkeség. Talán megint a férjemnek volt igaza: csak én csináltam ebből nagy ügyet. Mert ez a két jószág mesébeillő barátságot kötött, és lehet, ha én nem avatkozom közbe, ez jóval előbb bekövetkezik. 

Amíg élek, hálás leszek Bingónak azért, hogy nemcsak a férjemet, a három gyerekemet, hanem még a macskámat is elfogadta. Elfogadta, és megszerette őket. Újra megbizonyosodhattam hát róla, hogy Bingó az egyik legjobb kutya a világon, és nekem sosem lesz okom féltékenykedni rá.

Kövessétek velünk Bingó és kis barátja kalandjait a Purina ONE támogatásával. Egészségük védelméhez a Purina eledelek is hozzájárulnak.

A sorozat korábbi epizódjait itt találjátok: 

KÉTMŰSZAKOS GYÓGYSZER AZ IDEGBAJRA: FOGADJ ÖRÖKBE EGY ÁLLATOT!
TÁRS 10-15-20 ÉVRE: CSALÁDTAGOT VÁLASZTOTTUNK AZ ILLATOS ÚTON
„HÁROM GYEREK ÉS EGY ÖREG KUTYA MELLÉ ÖRÖKBE FOGADNI EGY CICÁT? NORMÁLIS EZ?!”

 
X
Már követem az oldalt