Apró dolgok adnak a gyerekeknek biztonságot – a válás során is

Este puszi, takaró felhúzása az állig, egy mese, két mese. Ölelés. Piszézés búcsúzóul. Mindennap, minden helyzetben, minden körülmény ellenére várja a gyerek ezeket az apró szertartásokat. Ezek megléte ad biztonságot, melegséget. Ezektől tudja, hogy rendben van a világ. Nincs semmi baj, anya itt van, apa itt van. Úgy történik minden, ahogy kell.

Szülőként azonba néha nagyon nehéz ezeket az apróságokat biztosítanunk, mert olykor szimplán fáradtak vagyunk, néha meg a végkimerülés határán járunk és ólmos kezünk-lábunk. Az aznapi problémák meg a jövő gondjai gyötörnek bennünket és lógnánk a gyerek ágya mellől, hogy megoldást keressünk a felnőtt bajokra. Csakhogy a gyerek nemcsak azt veszi észre, ha elmarad az esti mese vagy puszi, de azt is, ha az a puszi nem olyan, mint máskor. Ha kapkodó, türelmetlen gesztusok kísérik azt, esetleg hadarunk a meseolvasásnál, mert túl lennénk már rajta.

Bár semmi tudományos nincs az állításomban, számomra olyan, mintha

a gyerekek eggyel több szenzorral rendelkeznének, mint a felnőttek.

Ők még tényleg a szívükkel látnak, és szinte mindent éreznek, hiszen a legkisebb eltérés is feltűnik nekik. Hiába fednénk el a problémákkal nagyobb tábla csokival, az csak összezavarja őket, annál inkább gyanítják, gond közeleg. Ezután pedig ösztönösen megjelenik bennük a félelem. Szorongani kezdenek, ismert, belakott világukat féltik.

Amikor megromlik a szülők között a viszony – pláne válás során, amikor egy szülő el is költözik –, a gyerekek egész világa darabokra hullhat. Ilyenkor nem csak a nagy dolgok gyötrik meg őket, nem „csak” a költözés, az esetleges új pár, új testvérek megismerése. Nem csak az, hogy két helyen kellene otthon érezni magukat, és lelkesedést kellene mutatni az új társ, új család, új otthon, új gyerekszoba iránt. Az apró dolgok megváltozása, a pici gesztusok elmaradása, ritkulása vagy átalakulása töri össze a biztonságot igazán. Az, hogy este elmarad az esti mese, és csak az ígéret érkezik, hogy majd holnap kettő lesz. De eljön a holnap meg azutáni este és nincs erő a meséhez. Bemegy a szülő lámpát oltani, de nem csukja be látványosan a szekrény ajtaját, mint régen mindig, hogy a szekrényben maradjanak a szörnyek. Azt mondja a szülő, hogy az butaság, esetleg hozzáteszi: „Ideje felnőnöd, kisfiam!”

Mintha saját baja elfeledtetné, hogy

egy kisgyerek sem akar felnőni attól, hogy a szülők bajba kerülnek, vagy válnak, és nem is szabadna neki.

Persze nagyobbakkal módunkban áll beszélni, elmondhatjuk, hogy nehéz időszakon megyünk át, kérhetünk türelmet, megértést, extra szeretetet. De bármilyen labilisak legyünk is, vigyázni kell, mert válás közben is felnőtt kell, hogy maradjon a felnőtt, és gyerek, a gyerek: akkor is, ha ez piszok nehéz.

Nehéz világot megtartó oszlopnak, örök kapaszkodónak lenni, ha széthullik az életünk – de muszáj, ha nem szeretnénk, hogy a kicsi gyerekünkre túl nagy terhet rójon egy szülői döntés.

Arra hárul persze ez a kőkemény feladat, akivel az utód marad. Ő lesz a varázsló. Ő a hős, aki legyőzi a gyerekszoba ajtaját ostromló démonokat. Ő viszi ágyba reggelente a kakaót, ő olvas álmos szemekkel mesét, ő kapcsolja le a lámpát, csukja rá a szörnyekre a szekrényajtót.

Ha legszívesebben világgá szaladna, akkor is.