A macskáknak lehet, hogy kilenc életük van, de nekünk csak ez az egy – Mit tanulhatunk a cicáktól mi, emberek?

Család

A macskáknak lehet, hogy kilenc életük van, de nekünk csak ez az egy – Mit tanulhatunk a cicáktól mi, emberek?

Gyerekkoromból nagyon kevés emlékem van macskákról, említésre méltó talán csak egy, úgy négyéves koromból maradt – az ágy alá bújt macskát szerettem volna mindenképp előhúzni. A farkánál fogva cibáltam, a cica bőszen ellenkezett. A felnőttek engedték a viadalt.

Felnőttként sose engedtem, engedném ezt egy gyereknek, se cica, se gyerek ne sérüljön egy ilyen kétes kimenetelű huzavonában. De arra is éppúgy felkaptam régebben a fejem, ha azt láttam, hogy egy macska az úr a házban és kénye-kedve szerint táncol (éjjel-nappal) a gazdája fején.

Pár hete azonban egy kiscica került a családba. Egy csöpp, koromfekete kis jószág, ami bűbájt bocsátott rám. Megbűvölten figyelem minden megnyilvánulását, ruganyos járását, a pirinyó testhez mérten hatalmas ugrásait, sebes rohanását, a csúszós padlón a kifarolásait. Lendületből indított vadászatait, és azt is, ahogy becserkészi „áldozatait”. Mert ő most még mindent és mindenkit le akar vadászni. A csörgő-zörgő cicajátékait, a sarokban álldogáló partvist és lapátot, a távirányítót, a bögrét az asztalon, a terítő rojtjait, a díszpárnát, a kulcstartót, a komód fogantyúját, a csillanó gyűrűt az ujjamon, a leejtett papírzsebkendőt, a padló csíkjait, a rebbenő árnyakat a falon, a cipőfűzőt, a  lábujjainkat, a copfot a fejünkön. Igen még azt is. Innen már tudható, hogy ez a cica bizony táncol a fejemen, ahogy táncol a család minden tagjának a fején. Éppen úgy, ahogy azt másoknál rosszalló tekintettel méregettem annak idején.

Tűnődöm… mikor is adja fel az ember az elveit, és engedi ki a kezéből az irányítást, ha macskáról van szó? Én már tudom, hogy az elején. A legeslegeslegelején. Azonnal. Cicafronton teljes a kapituláció. A cicáé a szoba, a konyha, a fürdő, a folyosó, a legpuhább fotel a lakásban, övé a szőnyeg. Meg a szívünk is.

Tudom, nagy valószínűség szerint nálam (nálunk) gyakorlottabb macskatartók esetleg most felszisszennek, mert sokkal jobban tudják, mit hogyan kellene jól csinálni. Biztosan van egy macskakódex, egy útmutató vagy nevelési kézikönyv cicákhoz, és azt kellene most lapozgatnom sebesen, amíg nem késő. Mert egészen biztosan vannak határok, amiket, ha nem húzunk meg most, annak majd megisszuk a levét. Mások most azért szisszennek fel, mert szerintük nincsenek ilyen határok.

A cicák jönnek, dorombolnak és győznek, mi emberek meg behódolunk az első pillanatban a néhány dekás kis szőrcsomóknak.

Mert varázslattal bíró lények a macskák. Boszorkányhátat görbítő kis jószágok, mágikus, smaragd szemekkel ránk villogó jelzőfények.

Azért jönnek közénk, hogy álljunk meg. Ne rohanjunk, ne fussunk a saját sorsunk után, ne kergessünk ledér álmokat, ne higgyük el, hogy a jövőben találjuk meg a boldogságot, vagy az élet értelmét. Ne higgyük, hogy a most az egy olyan pillanat, amit megfeszülve, valahogy, összeszorított fogakkal túl kell élni, mert a majd lesz az igazi. A majd lesz könnyebb, más, színesebb, izgalmasabb és szeretetteljesebb.

Most kell meglátni a pillanatokban a jót, a nekünk valót. Most kell a lendület. Most kell meglátni az életet az árnyékban a padlón, a leejtett zsebkendőben, a bögrében az asztalon, meg a terítő rojtjaiban. Meglátni minden mozdulatban.

Szerintem ezért jönnek hozzánk a macskák, hogy álljunk meg. Álljunk meg egy simogatásnyi időre, ezért dorombolnak, ezért kanyarognak, írnak le nyolcasokat a bokánk körül. Ezért vannak folyton láb alatt. Ezért nyávognak ránk, rezegtetik felénk a bajszukat. Bújnak ölbe, szuszognak a nyakunkba. Ezért lopják be magukat a kezünk alá, a párnánkra, a térdhajlatba, a könyökünk ívébe. Ezért húzódnak be a takarónk alá, ezért keresik a társaságunkat, hogy elmondják nekünk:

adni most kell, és itt és azoknak, akiket szeretünk.

Mert a macskáknak lehet, hogy kilenc élete van, de nekünk csak ez az egy. Ezért kanyarogjunk mi is folyton folyvást azok körül, akiket szeretünk. Feküdjünk a párnájukra, fúrjuk be magunkat a takarójuk alá. Lopjuk be magunkat a könyökük ívébe. Figyeljünk rájuk mindent értő, smaragd szemekkel, lankadatlan figyelemmel. Keressük őket és doromboljunk úgy, mint ahogy a cicák teszik. El nem fáradó erővel, ezer fokon.

Nem véletlenül választ egyre több egyedül élő idős ember is macska-társat maga mellé.

Ajánljuk még: