A hamuban sült pogácsa és Hófehérke titkos főztje nyomába eredtem

Család

A hamuban sült pogácsa és Hófehérke titkos főztje nyomába eredtem

Gyerekként százszor is eldöntöttem, hogy ha módomban áll, én bizony minden mesebeli étket megfőzök. És játékból meg is főztem azokat akkoriban, ám felnőtt fejjel sem múlt el gasztronómiai kíváncsiságom.

Nagyon érdekel: ti főztetek már kőlevest? Dugtatok pogácsát titokban a hamuba, hogy megtudjátok, milyen lehet az íze a hamuban sült pogácsának? A mesék telis-tele vannak finomabbnál finomabb falatokkal – megkerülhetetlen a mesebeli történetekben is az evés. A lakoma, ami szem-szájnak ingere, a falás, a gyomor megtöltése, a falatozás, a kényeskedve csipegetés….

Itt van mindjárt a kisgömböc. Ti tudjátok, hogy mi az a kisgömböc? Szerintem disznósajtféle lehet, de addig, amíg ezt nem döntöttem el magamban, igenis kíváncsi voltam az ízére. Az egy pillanatra se gondolkodtatott el, hogyan fér el egyetlen gömböcben annyi ember, egy egész család, egy csomó kaszás, meg egy regiment katona, de az íze bizony felkeltette az érdeklődésemet. Szerintem füstös, és én bizony nem szeretem a disznósajtot se füstösen, se sehogy, így arról lemondtam.

Ahogy nem feltétlenül kóstolnám meg azt a kolbászt se, ami a szegény ember orrára ragadt a kapzsi felesége mohó kívánsága okán, bár gyanítom, az egyszerű embereknek egyszerű kolbász dukált a mesékben is. Nem lehet az olyan rossz.

A Vasgyúró, Fanyűvő, Hegyhengergető mesében azonban továbbra is izgalmas kérdés maradt számomra a kása. Tudjátok, kását eszik a föld alól, a fa gyökerei közül előbúvó Koponyányi Monyók, mégpedig forrón eszi a főhősök hasáról azt a bizonyos kását. Na de milyen kását? Miből készült az a kása, és hol főzte meg azt pikk-pakk, hogy mindig forró volt, amikor a mesebeli helyzet azt megkívánta?

A Holle anyó mesében azért szívesen ettem volna azt a kenyeret, amit útközben szedett ki a Szép lány a kemencéből (Húzz ki hamar! Húzz ki hamar, mert megégek! Már régen kisültem!). Bevallom én is kihúztam volna, és persze jól jött volna érte az aranyeső, amit a lány szorgalma jutalmául aztán kapott.

Az én képzeletbeli, mesebeli konyhámban Hamupipőke hamu közül válogatott lencséiből meg csodás főzeléket lehetne rittyenteni. Kolbász se kell hozzá, és nem kellenek a firtató kérdések sem, hogy ugyan miért kellett egy gazdag háznál folyton lencsét enni.

Azon is sokat gondolkodtam, hogy vajon mit főzött Hófehérke a törpéknek, és mit evett akkor, amikor a törpék azon morfondíroztak, hogy ki evett a tányérkájukból. A mérgezett alma persze nem kell nekem se,

de a törpéknek főzött menük titka nem megy ki gyerekkorom óta a fejemből.

A róka meg a gólya című La Fontaine történetben is élénk az érdeklődés bennem a tekintetben, hogy mi a csudát főzött a gólya, amit nem tudott kienni a magas nyakú tálból a róka. Mert az tiszta sor volt számomra, hogy a róka leveses pépet főzött a gólyának, és nem tudta azt a csőrével felenni, de mit kapott a róka cserébe?

Sokszor elképzeltem azt a sajtot is, amit egy másik történetben a róka csalt ki a hangjára hiú holló csőréből. Biztosan finom lehet az a sajt, de gyakran megkívántam azt a sajtot is, amin meg a medvebocsok osztozkodtak, amíg végül igazságot nem tett a róka, s mind befalta. („A róka fogta a sajtot, eltörte, de mindjárt úgy, hogy egyik darab nagyobbra sikeredett a másiknál. A nagyobbikból harapott, hogy egyforma legyen a kisebbel. Igen, de nagyobbat sikerült neki harapni, a nagyobb kisebb lett, mint a kisebb, ez lett a nagyobb. Most abból harapott, hogy akkora legyen, mint a másik. Addig osztotta, amíg egy falat sem maradt a medvéknek.”)

A Terülj, terülj asztalkám! kapcsán is voltak különféle gasztronómiai ábrándjaim. Ezerszer is elképzeltem, mi lehet pontosan a terülj terülj asztalkámon, mert a mese így szól: „Terülj, terülj, asztalkám! Az asztalka abban a pillanatban megtelt étellel, de olyan bőségesen, hogy a kocsmáros a felét se tudta volna előteremteni. A sok finom illat csak úgy csiklandozta a vendégek orrát” – de ebből aztán ki nem derül, hogy milyen ételek illata csiklandozta a vendégek orrát. A képzeletre bízza ezt a mese. Gondolom, ki mit szeretne arról az asztalról enni, az terem rajta. Én néha mákos kalácsot szeretnék. Mégpedig pontosan olyat, mint amilyen a Gőgös Gúnár Gedeon című könyvben, a Süt a mama, süt című versike illusztrációján látható. Ahányszor odalapoztam, annyiszor kívántam meg azt a mákos kalácsot és azt a mesebeli, sütögetős, családi életérzést, amit ott láttam.

Ma is ugyanúgy szeretem. Hamuba sült pogácsával, sajttal, lencsével, minden valós és titkos mesebeli fogással együtt.

Szereted a meséket? Nosztalgiázz tíz régi mesekönyvvel, amiket még most is szeretünk, vagy teszteld a tudásod mesekvízünkben