5 helyzet, amiben nagyszülőként konfliktusunk támadhat a szülőkkel

Tökéletes kapcsolatra és viszonyra ne számítsunk, nem is kell abba az irányba menni. Elég arra törekedni, hogy nyugodtan ránk merjék bízni az unokákat, és ne aggódjanak, mi történik, amíg nincsenek jelen. Ebben az esetben csodás élményekkel teli időszak várhat ránk, tele meglepetésekkel, élményekkel, huncutsággal, kuncogással. Én hétunokás nagymamaként azt mondom: ennyi elég a szép, boldog nagyszülői léthez.

Mik azok a helyzetek, amelyek során ki tudjuk húzni a gyufát a fiataloknál? Jó ezekre odafigyelni, és ha lehet, megelőzni a bajokat.

Hívatlan vendégnek nem adnak papucsot…

Bármilyen szuper is a viszony a lányunkkal, fiunkkal, netán a menyünkkel, vejünkkel is, akkor se állíthatunk be csak úgy hívatlanul az új családhoz. Nem kell engedélyt kérni a látogatáshoz, de

a látogató szándékot illik jelezni.

Illik egyeztetni, és nem illik megsértődni, ha adott napon nekik mégse jó a látogatás. Ha mégis valamiért váratlanul kell betoppanunk hozzájuk – lássuk be, azért ilyen előfordulhat –, akkor is jelezzük előre legalább negyedórával az érkezésünket, és tartsuk is magunkat ahhoz, ami az ember ilyenkor mond: „Csak öt percre ugrottam be!”

Kivéve persze, ha a szülők a nyakunkba ugranak a boldogságtól, mert annyira szerettek volna már egy-két órára kiszabadulni a gyerek mellől, és kapóra jött nekik a váratlan látogatás: akkor maradjunk, és segítsünk.

Névválasztás

Ötletünk lehet, beleszólásunk nincs. Kényes terep, mert a név kiválasztása a szülők joga, és kész-passz. Nem engedhetjük meg magunknak az abba való belekotyogást. Akkor se, ha a „Dédpapa sírna a boldogságtól” (ha még élne), ha az ő nevét viselné a kisunoka. Sok esetben évekig tartó neheztelést hoz, ha a nagyszülők megjegyzéseket tesznek a fiatalok névötleteit illetően, netán kigúnyolják a választást.

Tudjátok, miért mindegy ez? Mert amint megszületik a baba, tökéletesen érdektelen lesz, hogy hívják.

Hívhatnák Fazéknak vagy Mákosgubának is, mert amint a kezünkben tarthatjuk, a szívünk szólítja majd, 

nevezi el őt Kicsikémnek, Édes kis Galambomnak, Angyalkámnak, Gyöngyöcskémnek, Nagyi kicsi unokájának, Szívem Húrocskájának meg a többinek, ami a szívünkön csak kifér.

Ma már nem úgy van

Ha jót akarunk magunknak és azt szeretnénk, hogy örömmel fogadjanak a szülők, soha ne bíráljuk felül gondozási módszereiket. Másként fogtuk akkoriban a saját gyerekünket? Más időpontokban altattunk? Két réteg ruhát adtunk rá? Vasaltunk? Felejtsünk el mindent, amit tudunk. Higgyük el,

nem a tudásunkra, hanem a szeretetünkre van szüksége a fiatal szülőknek.

Bízni kell abban, hogy ők is, mi is, mindannyian a lehető legjobbat akarjuk a gyerekeiknek. Nem csak felesleges felülbírálni az ő módszereiket, de rettentően romboló is.

Kéretlen tanácsok

Az első, de a legelső, amit nagyszülőként meg kell tanulni:

a hallgatás képessége.

Akkor adunk tanácsot, amikor tanácsot kérnek. Egyébként mélyen és okosan csöndben maradunk.

Tudom, nehéz, de nekem sokat segít ezen a területen, hogy egy csomó mindent elfelejtettem már. Néha már az a ciki, ha kérdeznek tőlem valamit, és azt kell mondanom őszintén: „Kicsikém, rég elfelejtettem”. Én tényleg nem emlékszem, mikor vezettem be a sütőtököt vagy a húst a hozzátáplálásnál, hogyan szoktak le a pelenkáról a gyerekek. És nem is érdekes az én régi tapasztalatom, mert ma már egy sor ezzel kapcsolatos elv megváltozott.

A magam részéről azt tapasztalom, hogy nagyszülőként nem presztízsromboló az őszinteség, főleg, ha a fiatalok azt látják, velük együtt nyitott vagyok az újra, a tanulásra.

Valódi segítség

Képzeljük el a következő helyzetet: a menyünk meglátogat, és amíg mi kávéval kínáljuk, ő átrendezi a konyhát, kidobja a száraz virágokat, húzza a száját, mert ráférne a mosdóra egy nagytakarítás. Menyire tudnánk tolerálni ez a helyzetet, és nem beavatkozásként értékelni?

Érdemes őszintén kommunikálni és nagyon-nagyon rugalmasnak lenni. Minden látogatásnál érdemes tisztázni, hogy igénylik-e egyáltalán a segítségedet, és ha igen, milyen téren. Van, aki azt szeretné, ha ilyenkor kivennék a kezéből a babát, hogy kitakaríthasson, mert idegesíti a kosz, és egyébként is végre valami mást csinálna már. Más éppen ellenkezőleg, szeret a babával lenni, de úszik a háztartása. A harmadik meg örül, ha vehet végre egy forró fürdőt és nem érdekli semmi. Vagy aludna. Sőt, az is lehet, hogy egy anyuka egyszer így érez, egyszer meg úgy.

Ne várjuk, hogy maguktól kérjenek segítséget, a legtöbb esetben azt nekünk kell felajánlani, de úgy, hogy arra őszintén válaszolhassanak: ha ítélkezést vagy megdöbbenést kapnak cserébe, legközelebb nem lesznek őszinték. Legyünk nyitottak, szemünk ne rebbenjen, ha már fél napja áll a mosógépben a teregetésre váró ruha, ha belerohadt az ételmaradék a mosatlanba és ütvefúróval kell leszedni a száraz tésztát az edényről. Viszont semmiképp ne rakjunk rendet, hiszen nem tudjuk, mi hova való, illetve ezek nem a mi dolgaink. Mi sem örülnénk, ha fordított helyzetben hozzányúlnának a holminkhoz.

Az is lehet, hogy egy család a saját megítélése szerint egészen kézben tartja a tennivalókat, és nem igényel segítséget, hanem csak a családi együttlétet. Ilyenkor fogadjuk el, még ha te úgy is érezzük, lenne mit tenni náluk.

Figyeljünk arra is, hogy ne tartsuk fel őket: ha ott járunk, a jelenlétünk legyen pihenés, ne teher. Nem biztos, hogy az egész napos babázás mellett a mi történeteinkre kíváncsiak, lehet, szeretnének ők mesélni. Azt is vegyük észre, ha egyáltalán nem szeretnének beszélgetni, és csendre vágynak: el is vihetjük ilyenkor a babát sétálni.

Bármit is szeretnének, legyünk abban partnerek, amit kérnek-várnak tőlünk. Mert akkor nagyobb az esély a szíveslátásra, és ez nekünk is jó.