Tovább élnek azok a nagyszülők, akikre szükség van?

A gyerekeim dédmamája, Dédó elmúlt 70, amikor az első dédunokája világra jött, és 83 éves volt már, amikor a legkisebb gyerekem, az egyszem lány megszületett. Ahogy mondják, benne volt a korban rendesen, mégis az egyik legfőbb energiaforrása volt kis családunknak. Sose mutatta magát fáradtnak vagy elesettnek, pedig tudom, hogy megviselte őt is a kor, és fázós napokon minden tagját megkínozta a reuma. Rossz volt szegény szíve is, összevissza kalimpált. Meg egész éjjeleket nem aludt, mert húzta a görcs a lábát, vagy nem aludt, mert abban a korban volt, amikor már nem tudott aludni és kész, passz… ahogy ő mondta annak idején. Aludt ő már eleget, és majd alszik eleget, ha eljön az ideje.

Azért biztosan kimerült ő is a virrasztással telő éjjeleken, másnap mégis úgy indult felénk a szomszédba, mint aki új életre született reggelről reggelre, és már messziről hallottuk kedveskedő duruzsolását, ahogy szólítgatta dédunokáit. Ütyüri……Mütyüri….. Tyütyöri….Merre vagy? És az Ütyüri is meg a Mütyüri is, meg az összes, aki a közelben volt, úgy repült a karjába, majd ledöntötték a lábáról.

Ahogyan csak egy dédi tud dajkálni

Sokat üldögélt nálunk akkor is, amikor már nem tudott annyira járni, de akkor is segítségemre volt: a kezébe adtam a legkisebbet, dajkálja csak. Órákig is eldajkálgatta. Összemelegedtek, összekuckóztak ők ketten a cserépkályha mellé húzott nagyfotelban. Pislogtak egymásra. Huncutkodtak. Valahogy nem igazán akart lekéretőzni az ölelő karokból a kicsi, és a világ minden kincséért se tette volna le magától a gyereket Dédó. Gyönyörködött benne órákon át, figyelte légzését, szuszogását. Őrizte álmát. Néha még rám is pisszegett, halkabban zörögjek az edényekkel, mert elaludt a kicsi. Még álmában is dajkálta.

Nem volt olyan eső, se szeles nap, se hó, ami visszatartotta volna attól, hogy megjelenjen, hogy része legyen egészen közelről, belülről az életünknek. Amikor még fürgébb volt, gyerekvigyázás alatt a templomba is elvitte egyiket, másikat, és ropival bírta csendre a kicsiket, ne nézze ki a többi fejkendős asszony az unokáját. Összetartozott a gyerekekkel.

Vitte őket boltba, meg ki a rétre, meg lánykori pajtásait is a gyerekek kíséretében látogatta meg. Dicsekedett velük boldogan. Hurcolta őket ide-oda, kísérte őket óvodába, várta őket haza az iskolából. Nemcsak vigyázott a gyerekeimre, de úgy alakította a teljes életét, hogy folytonos kísérője, támasza legyen mindennapjaiknak.

Tudjátok mikor csappant meg az ereje?

Amikor a legkisebb kinőtt a karjából, ki az öleléséből, amikor úgy hitte, nincs már rá (annyira) szükség. Akkor hirtelen összezsugorodott. Meghajlott a háta, és összement a világ is körülötte. Jött azért akkor is, amikor már hetedhét határban bandázott a kicsi, de nem olyan gyakran, és ha én mentem, örült nekem, örült…. de nem ragyogott úgy a szeme, mint akkor, amikor a karjaiba futottak a gyerekek.

A volt anyósom, apósom is életünk kísérői voltak, ölelő karokkal várták a kicsiket mindig, és fiatal házasként, abban az időszakban, amikor a legelső fiam született, náluk is éltünk. Az apósom már nincs velünk, de az anyósom még igen. Nem olyan rég mesélte el nekem, hogy életük egyik legboldogabb pillanata volt, amikor a pár hetes babát, aki végigordította az éjjelt, hajnalban átvittem hozzájuk. Akkorra kimerültem nagyon, és mivel tehetetlennek éreztem magam abban a helyzetben, hát betettem közéjük, az ágyukba a kicsit, hogy „nyugtassák” meg.

18 éves voltam akkor, teljesen kezdő anyuka, szinte még gyerek. A kezükbe adtam az unokájukat bizalommal. Én azt akkor nem éreztem olyan felemelő pillanatnak, de ők igen. Nekik az volt – és meghatározó, életre szóló kötődés kezdete az unoka és a nagyszülő között. 

Később, amikor az én első, torkaszakadtából ordító unokámmal jártak egész éjjel fel és alá a fiatalok, hajnalban az én ágyamban landolt a kicsi. És ez így ment heteken át. Náluk ordított órákig, nálam, az én karjaimban meg megpihent. Az én kezembe adták bizalommal.

Miért mesélem ezeket el nektek?

Mert pár napja szembejött velem egy olyan történet, ami megrázta a szívemet. Kisbaba született valakinél, egy ismerős családnál, ahol szintén van nagymama, dédmama. És azt hallottam, hogy a szülők meglátogatták a pár hónapos babával a nagyszülőket meg a velük élő dédmamát, és hiába kérte, nem adták a Dédi kezébe a kisgyereket.

Nem adták oda neki, nem foghatta meg egy pillanatra sem, mert hátha elejti. Messziről, az anyja ölében tartva köszönhetett rá. De nem nézhetett bele úgy a szemébe, ahogy csak egy ölben levő baba szemébe lehet nézni, közvetlen közelről, elámulva. Elmaradt, nem valósulhatott meg a vágyott ringatás. Nyolcvan felett jár a néni, ismerem régóta, én is látom, hogy elmúlt a ruganyosság a lépteiből, nem olyan biztos a keze, mint rég.

De abban biztos vagyok, hogy ha a kezébe adnák azt a kisbabát, kiegyenesedne a háta és olyan biztos kézzel tartaná azt a kicsit, ahogy annak nagyanyját, anyját is tartotta annak idején. Visszatérne az ereje, és felragyogna a szeme. Tovább élne? Nem tudom, de azt igen, hogy a mi Dédónk annak dacára maradt velünk, hogy neki már ötven évesen megmondták, mindjárt lejár az ideje. Majdnem 100 évig élt. Hiszem, hogy a gyerekekért.