„Temetem és gyászolom ezt a nyarat” – balesetem és a hatlépcsős újrakezdés

Aktív

„Temetem és gyászolom ezt a nyarat” – balesetem és a hatlépcsős újrakezdés

Kánikula, hőség, szakad rólam a víz, szaladok, telefonálok, egyik feladat jön a másik után, de ott kattog a fejemben, hogy megvettem a fürdőruhát, hamarosan elmegyek pár nap szabira, és akkor irány a strand, hogy meglegyen a napbarnított bőr, csobbanás a hűsítő vízben, az összegyűjtött, elmaradt könyvek elolvasása, de néhány női magazin, egy kis sudoku is vár rám, tavaly nyár óta. A száguldozó gondolatok közben kecses léptekkel szökdelek a lépcsőn a lapossarkúban.... aztán egy pillanat, és minden megváltozik.

Érzem, ahogy megcsúszik a lábam a lépcsőn, mint egy filmben a lassított felvételen, a mobilom repül és hatalmasat csattan a kövön, s én azt sem tudom, mi történt, egyszer csak zavarodottan ülök a lépcsőn. Lezúgtam, és ha jól érzem, elég jól bevertem a derekamat. Ülök, kábán és lassan, bizonytalanul számbaveszem a testrészeimet. Kezek. Rendben. Lábak. Rendben. Derék. Hááát. Felhívom a kedvenc orvosomat. Mit tegyek? – kérdezem. Tudom mozgatni? – kérdez vissza rögtön. Igen, úgyhogy jöhet a cukorborsó. Mirelit, reggelig. Aztán röntgen. 

Személyi, TAJ-kártya, várakozás. Bemegyek, vérnyomásmérés, a szisztolés, a diasztolés érték és a pulzus is az egekben. Mi volt olyan sürgős, ha meg sürgős volt, miért nem este jöttem? – kérdezik. Hallgatok. Mutassam meg, mondják. Még az orvos is felszisszen, aztán szinte hallom a döbbent csendet. Vérömleny, kék-zöld-lila színekben pompázik (pompázom), és a seb még nem vette fel a végleges formát és színt. Menjek át a szomszédos helyiségbe, ahol megcsinálják a röntgent. Belépek, és miközben vetkőzöm, elkezdenek ömleni a könnyeim. „Mikor született?” „Jahhhannuhhuuááhhárr.” A doki úgy tesz, mintha teljesen normálisan viselkednék. A képalkotás közben is zokogok.

Vissza a másik rendelőbe. Anamnézis: zúzódás, hetek-hónapok is eltelhetnek, mire elmúlik. A kék-lila folt egyre nagyobb lesz, mondják. Borogassam, kenegessem, kíméljem. A könnyzápor megállíthatatlanul ömlik. Miért sír? Nem tudom. Mi a baj? Minden. A kétórás kórházi tartózkodásom jó részében egyre csak sírok. Egy idő után már tudom, miért.

Temetem és gyászolom ezt a nyarat. Az összes vágyam, tervem, elképzelésem kútba esett.

Strand kizárt. Utazás kizárt, erre a dudorra valószínűleg jó ideig nem tudok ráülni. Jelenleg az egyetlen testhelyzet, ami el tudok képzelni, a hasonfekvés. Számos szeretett személy és helyzet elvesztése okán tudom, hogy ismét gyászfolyamat következik, és már jól ismerem a fázisokat, az első hármat egyszerre lövöm ki. Jönnek a gondolatok: miért éppen velem, miért pont most, ezt nem hiszem el, nem igazság. Eljátszom az összes verziót: mi van, ha előbb megyek, mi van, ha később érek oda, ha nem nyomogatom a telefont, ha lenézek, ha felnézek… Mindjárt el is szigetelődöm a társadalom jelentékeny csoportjától: nem akarok találkozni AZOKKAL, akik strandolnak, nyaralnak, hűsölnek, ők egy másik világ, túl az Óperencián. Dühös is vagyok, hibáztatom önmagamat és persze másokat is: én egy hülye vagyok, egy béna, egy életképtelen egyed, aki még arra se képes, hogy egy lépcsőn normálisan lemenjen.

Néhány nap múlva Nietzsche után szabadon jön az egzisztencialista nihilizmus, melynek kapcsán úgy viszonyulok a világhoz és a léthez, hogy kétségbe vonom a értelmét. Létem teljesen értelmetlen, soha nem jutok sehova. Szerencsére optimista életszemléletem viszonylag rövid idő alatt átsegít ezen a szakaszon és elkövetkezik a gyász utolsó fázisa, melyben felkészülök arra, hogy visszatérek a normális életvitelre, az „azután”-ra és egyúttal úgy döntök, hogy – bár még nagyon sérült vagyok –, megkezdem az azutáni életemet.

Az új élet első lépéseként Gloria Gainor nyomdokaiba lépek, hogy ugyanis „I will survive”, ezt is túlélem, és főnixmadárként fogok feltámadni, igenis meggyógyulok, igenis, jól fogom magam érezni addig is és igenis nekem is lesz nyaram, nemcsak másoknak. Bizakodom, kezelgetem a sebet, jóbarátom a feketenadálytő-lioton-jégakku kombó. Lefotózom a foltokat, hogy ilyenvolt-ilyenlett fázisképekkel biztassam magam. Szóval nem adom meg magam, s nem adom fel. És persze nagyon komoly tervezésbe fogok, kitalálom, hogyan tegyem ezt a nyarat legalább olyan élvezetessé, mint bármelyik másikat.

Első lépés: pihentető környezet kialakítása

Reggel alaposan kiszellőztetem a lakást, majd becsukom az ablakokat, leeresztem a redőnyt, ezzel – légkondi híján – kialakítom az alaphőmérsékletet. Ezt tovább fokozom, letusolok, aztán egy törölközőt magamra tekerve bóklászom kicsit a lakásban, míg megszáradok. Utána a gyógyulásra is súlyt fektetve, gyógykrémmel bekenem az érintett területet, majd kicsit jegelem. Eddigre már tökéletes a hő- és  komfortérzetem, jöhet a következő etap.

Második lépés: utazás a képzelet szárnyán

Ha már nyár, akkor utazás. És ha fizikailag nem megy, akkor a képzelet világában. Irány a könyvtár. Betűrendben, témák, szerzők, és bestsellerek között is keresgélek. Jöjjön két Michel Houellebecq, ide veled éles társadalomkritika, nem habos-babos könnyűség kell nekem. De azért kíváncsi vagyok Matthew McCouneghy önéletrajzi ihletésű könyvére és Tom Hanks gondolataira is, végül pedig egy romkom is befigyel, mégiscsak nő vagyok, mégiscsak nyár van, kell egy kis álmodozás a komoly gondolatok között. Szóval fekvés, pihenés, olvasás.  

Harmadik lépés: filmek hegyekben

Számomra a nyári esték a jó filmeket is jelentik. A premiereket éppúgy, mint a rég látott, jól ismert történeteket századszorra is megnézni, egyes mondatokat szinkronban ismételni a kedvenc karakterekkel. A Tom Hanks – Meg Ryan páros örök klasszikus számomra. A Szerelem hullámhosszán és a Szerelem hálójában alapmű, naná, hogy most is megnézem. Jöhet a Napos oldal, hiszen mégiscsak van valami drámai az itthonlétem okában, úgyhogy lehet pityeregni is.

Negyedik lépés: a kreatív én feltámasztása

A nyár és a pihenés elsöpri az év közben kialakuló kiégéseket, új gondolatokat, elképzeléseket, ötleteket hív életre. Ilyenkor újraéled a kreatív énem, és mivel íróféle volnék, ez többnyire nyomtatott betűkben manifesztálódik. Remek témák, átgondolni, megírni való gondolatok jönnek, új tervek körvonalazódnak. Imádom, amikor jön ez a csodás érzés, az ihlet, életöröm.

Ötödik lépés: a test frissítői

A könyvek, filmek, kreatív gondolatok kiváló kísérői a frissítő-gyógyító ételek, italok. Azt hiszem, két éve vettem egy nagyon dizájnos kancsót, a közepében egy ozmotikus oszloppal, abba kerül a menta, a citrom, és máris kész az isteni limonádé. A gyümölcsök közül most a dinnye a sztár, görög és sárgadinnyét aprítok-kockázok-dobozolok, és amikor megkívánom, csak előkapok egy adagot és máris kerek a világ. Ebben a hőségben főzésről szó sem lehet, ha igazán megéhezek, jöhet az örök klasszikus: vágott zsemle, marhapárizsi, trappista sajt, hersegő zöldpaprika.

A finis: vissza az emberek közé

Ezt a néhány hetet Maugliként töltöttem, az otthoni dzsungelben, lassan itt az ideje, hogy kimerészkedjek az emberek közé. Kicsit elvadultam, elkezdek vissza-szocializálódni, szépen köszönök, elmondok néhány egybefüggő mondatot, próbálok kedves lenni és mosolyogni (nem ártott volna kicsit gyakorolni a tükör előtt is).

Most már a foltom is alig látszik, megvan az új fürdőruhám, és eldöntöttem: engem ugyan nem érdekel, hogy néz ki ez a púderszínű fátyol az ominózus testrészen, ez az én életem, igenis szükségem van egy kis barnaságra, láttunk már ennél rosszabbat is.

Komolyan mondom, hogy végül a vártnál sokkal jobban sikerült ez a nyár első néhány hete. Szóval, ha hasonló cipőben járnátok: ne hagyjátok, hogy egy kis ficam, repedés, neadjisten törés tönkretegye a nyaratokat. Vegyétek kezetekbe az irányítást!

Ajánljuk még: