Modellből paradicsomtermesztő lett, a mérnök táskát varr, a szobrász pedig kecskesajtot készít – a szakmaváltás ma már természetes

Aktív

Modellből paradicsomtermesztő lett, a mérnök táskát varr, a szobrász pedig kecskesajtot készít – a szakmaváltás ma már természetes

A nagymamám középiskolai tanár volt, végig ugyanabban az iskolában tanított, onnét is ment nyugdíjba 40 év után. Anyukám a friss, ropogós diplomájával besétált a téglaipari vállalathoz és ott búcsúztatták nyugdíj előtt. Az ilyen pályamodellek ma már ritkák, mint a fehér holló. Az élet, a gazdaság dinamikája sem nagyon teszi ezt lehetővé. Egyébként a szakemberek szerint néhány évente jót is tesz a váltás, hiszen az új hely, az új impulzusok új lendületet adhatnak az életben is. Egyre többen erre még rátesznek egy lapáttal, és nemcsak munkahelyet, hanem egyúttal szakmát is váltanak, pláne mostanában: a világjárvány következtében sokan rákényszerülnek a váltásra. S hogy ki miért vált? Erről beszélgettem azokkal, akik életük egy pontján valamiért gondoltak egy nagyot és valami egészen újba fogtak.

3-4 éves koromtól állandóan produkáltam magam. Kiálltam a plénum elé és hol kabaréjelenet adtam elő, hol drámáztam. Világhírű színésznőként és tévébemondóként mutatkoztam be. Aztán jött az általános, majd a középiskola, a szereplés lassan elenyészett, és kezelhetetlen tinédzserségem következtében elúsztak az egyetemi álmok.

Nem vettek fel a közgázra, így egy évre elmentem dolgozni, majd kitanultam a kozmetikus szakmát. 10 évet töltöttem ebben a csodavilágban, mígnem 30 évesen elkezdett vadul csörögni a belső csengő, hogy voltak nekem más álmaim is. Éreztem: most vagy soha. Egyetem, tévé, újságírás.

Az én szakmaváltásomat egy régi álom dörömbölése okozta, de sokan vannak, akik ezer és egy más okból keresnek és találnak maguknak új munkát, álmot, foglalkozást. Az elmúlt másfél évben sokan a pandémia miatt kényszerültek váltani. Most három ilyen emberrel beszélgettem: meséljen most a modellből lett paradicsomtermesztő, a belsőépítészből lett táskavarró, és a szobrász, aki nem mellesleg kecskéket tart.

A paradicsom felfedezése

Csendes Ildikó egy földi paradicsomban él. 2000 négyzetméteren gazdálkodik, összesen 830 féle paradicsomot termeszt, ma is elbűvöli a színek, formák, ízek kavalkádja. Ez a szerelem 6 éve kezdődött: addig keresett-kutatott, amíg szinte minden fontos információt – és magot – begyűjtött, s persze megtalálta a többi paradicsomőrültet is. Elkezdtek levelezni és magokat cserélni, szóval teljesen beszippantotta ez a világ.

„Nem csoda, hogy imádom, hiszen nagyon széles a skála, sokfajta, szín, forma van jelen általa az életemben, az ízgazdagság pedig végtelen. Mostanra 13 ezer fajtát tartanak számon, személyes kedvencként pedig egyet nem is tudok kiemelni, csak területenként egyet-egyet. Nagyon sok finom paradicsom van, attól függ, mire keressük: egyik fajta nassolnivaló, másik koktélokhoz, harmadik a salátákhoz vagy szószokhoz fenomenális, de van, amelyik ivólének. Idén legalább 600 fajtát ültettem, és van, ami fellógatva a következő év májusáig eláll, mert a viaszos héja megvédi, tartósítja. Mégis van, aki nem is ismeri!”

 

Ildikó évtizedeken át teljesen más pályán mozgott, modellkarrierjét továbbfejlesztve modellügynökséget vezetett, ezen belül divattervezéssel is foglalkozott, sminket, táncot oktatott. „Imádtam koreográfiákat alkotni a divatbemutatókhoz, szerettem a kreativitást, ötletelést, gondolkodást, aztán a megvalósítást, a színpadra rendezést is. Viszont az üzleti részében nem igazán voltam jó, nem is akartam megtanulni,

folyamatos stresszben éltem és szép lassan kialakultak a stresszből adódó betegségeim.

Mindig is szerettem a növényekkel foglalkozni, tudtam, hogy a boltban kapható zöldségeket vegyszerekkel kezelik, és ha szeretnék vegyszermentes zöldségeket enni, legjobb, ha magam termesztem. Emellett a váltásra is nagy szükségem volt. A férjem megerősítette bennem, hogy ha annyira szeretem a növényeket, ezzel kellene foglalkoznom. Hát így lettem őstermelő.”

A paradicsom iránti szerelme évről évre továbbfejlődött. A rengetegféle paradicsom híre távolabbi településekre is eljutott, innét jött a paradicsomfesztivál ötlete. „Számomra is rendkívül fontos, hogy szimbiózisban vagyok a természettel, nap mint nap tanulok valamit a növények világáról. Négy éve alakítottam ki itt ezt a kertet és most látom, hogy az ökoszisztéma egyensúlyba kerül. A növény- és állatvilágnak olyan harmóniája alakul ki, hogy például a kártevők és a betegségek sem jelennek meg. Ez egyfajta csoda.”

Szobrászat és kecskék

Hogy fér meg egymás mellett a szobrászat és a kecsketartás? Erre a kérdésre Illa Gábor szobrászművész tudja a választ, ugyanis e két dologról szól az élete.

Persze minden a szobrászattal kezdődött… Gábor 10 éves korától édesapja mellett dolgozott, aki kőfaragómesterként a szakma számos fogására megtanította. Ő inspirálta arra, hogy ne pusztán az anyagot munkálja meg, hanem váljon művésszé. Nyitott volt arra, hogy mindenféle anyagot megismerjen, így számos szobrásznál tanult, majd tudását egyetemi szintre emelte. Azt azonban már az egyetemi évek alatt megtapasztalta, hogy ebből a szakmából alapvetően nem könnyű megélni. „Az, hogy az ember az erdőben keresi a követ, vagy a sírkövesek »lepattanó« köveiből farigcsál kis szobrokat, esetleg a téglagyárból szerzett téglából épít alkotásokat, nem feltétlenül alkalmas arra, hogy megvalósítsa a művészi elképzeléseket. Végül egészen egyszerűen nem volt meg a matek, nem jöttem ki hó végén a munkából. Arról nem is beszélve, hogy az ember szinte csak akkor tud átszellemülni és alkotni, ha elegendő ideje és anyagi forrása van, ehhez megrendelés, mecénás vagy művészeti ösztöndíj szükséges. Ha a munka mellett marad pár óra alkotni, az nem igazán fenntartható modell.”

 

Gábornak tehát kellett a bevétel. A kertben sok volt a bozót, így jött az ötlet, hogy legyen egy kecskéje. Az állattartással az elsődleges cél nem az volt, hogy őstermelő legyen, hanem hogy saját magának „gyártson” ételt. Itt viszont jól festettek a számok: egy kecske 50 kiló, de évente 1000 liter tejet ad. Olyan tejet, amire nagy a piaci igény. „Egy ideig eladtam a tejet, aztán továbbfejlesztettem a munkakört, joghurtot és sajtot kezdetem készíteni.”

Aztán jött a több kecske, az állatok kerítése a háztól 5 méternyire kezdődik. Gábor mindegyiknek külön ismeri a hangját, azt is tudja, melyik mit akar éppen, mi történik az istállóban. Van köztük áruló, az „elmondja”, ha kiszöknek. A „kecsketartás” komoly munka, mint mondja, reggeltől estig nonstop megy az etetés, itatás, tisztántartás, hogy úgy érezzék magukat az állatok, mintha egy hotelben élnének. Fontos, a hozam szempontjából is, hogy ne érje őket stressz, ne bántsák egymást.

 

S hogy a művész mikor tud alkotni? Gábor azt mondja, karácsonytól húsvétig nincs tejtermelés, akkor valamivel kevesebb a munka, hiszen nem kell feldolgozni a tejet. „Ebben az időszakban van a pihenő- és alkotóidőm. Persze mindezt nehéz összeegyeztetni a megrendelések határidejével, de nem lehetetlen. Mert a művészet, az alkotótevékenység természete nem engedi, hogy néhány nap alatt össze lehessen dobni a nagy műveket. Mégis, a szobrászat és a kecsketartás sokkal közelebb áll egymáshoz számomra, mint ahogy elsőre bárki gondolná. A szobrász anyaghoz értő ember, tejből olyan sajtot formáznia nem nehéz, amely élelmiszerként kerül a vevők asztalára.

Gábort sokan csodabogárnak tartják, ám ő azt vallja, hogy

ebben a „high-tech” világban ugyanúgy helye van a kecskének, mint az elmúlt 20 ezer évben,

amióta az emberek isszák a tejét. Ez is bizonyítja szerinte: a közvetlen természetközeli dolgok fenntartása fontos a világ egészséges működéséhez.

Mérnöknek tanult, táskakészítő lett

Tanó Mónit már évek óta ismerem, legutóbb az adventi vásáron találkoztunk. A mindig mosolygó lány évek óta azzal foglalkozik, amit igazán szeret: „Vidéki otthon” néven blogot ír, aminek csaknem 30 ezres követőtábora van, emellett lakberendezési kiegészítőket, táskákat, tárcákat tervez és készít.

Ez azért is érdekes, mert eredetileg teljesen más pályán indult az élete. Építőipari szakközépbe járt, majd magasépítő szakon tanult a főiskolán. Egy építészirodában dolgozott, sok belsőépítészi feladatot kapott, majd belsőépítész-irodába került. „Valahogy mindig szerettem volna vállalkozó lenni és egy ponton a körülmények úgy hozták, hogy éreztem, váltani kellene. A kézügyességem adott volt. Gyermekkoromban babaruhákat varrtam hobbivarrónő édesanyám mellett. Aztán 14 évesen steppelt kabátot, a 20-as éveimben pedig már sok ruhámat magam készítettem. A lakberendezés, a vidéki stílus örök szerelem, elsőként ezen a területen terveztem vállalkozni. Innen jött az indíttatás, hogy a belsőépítészeti vonalon elkezdjem a blogot, majd a vidéki stílushoz passzoló lakberendezési kiegészítőket is varrjak.”

 

Aztán a lakberendezési kiegészítőket táskák, piperetáskák követték. Elkészítette az első két táskamodelljét és hozzá a kiegészítőket. „Mindig azt érzem, hogy amint jó irányba megyek, az élet is támogat. Alig telt el egy hónap és jött az „Önindító”. Ezt a programot a Kreatív Ipari Klaszter indította a megyei munkaügyi hivatallal karöltve, azzal a céllal, hogy kreatív tevékenységet tervező leendő vállalkozókat támogasson, hogy a bennük rejlő kreatív ötleteiket továbbfejlesszék, kibontakoztassák és ezzel megteremtsék saját vállalkozásukat. Nagyon örültem, hogy tetszettek a termékeim és felvételt nyertem a programba. Ez azt jelentette, hogy 6 hónapon keresztül coachingot, képzést kaptunk. Komoly és sikeres vállalkozók mentoráltak bennünket. Megtanultam, hogyan kell üzleti tervet készíteni és máig úgy gondolom, hogy ez az időszak alapozta meg a vállalkozásom sikerét.”

A vállalkozóvá válás nem volt könnyű, de ahogy Móni mondja, minden pillanata megérte. Elszántsággal, kitartással, megfeszített munkával éveken át keményen dolgozott és dolgozik ma is. Kézműves vásárokon és a webáruházában találkozhatunk a táskáival. „Az első évek nagy lendülettel, lelkesen indultak és hála istennek ez a lelkesedés a mai napig tart. Szeretem és fontosak számomra a visszajelzések, amikor kiderül mennyire örültek a táskának és mennyire szeretik. Azért azt hozzá kell tennem, hogy a családom nélkül ez nem sikerülhetett volna: anyukám sokat segített a vasalásban, apukám és férjem a vásározásban és persze bíztatnak és örülnek a sikereimnek. A pandémia alatt is készültek új táskamodellek, melyeket már megszerettek a vevőim. Egyetlenegy pillanatát sem bántam meg, nagyon örülök, hogy azt csinálhatom, ami máig örömet okoz.”