Szó szerint nehéz ügy a túlsúlytól való megszabadulás, ahogy a megelőzés is komoly elszántságot és tudatosságot igényel. Legkésőbb a menopausa kezdetén aktuálissá válik a teljes körű életmódváltás, ahogy arról már írtunk is. Ha addig nem is volt kérdés, valahol az ötvenes éveink kezdetén már nem kerülhető meg a tény: másként kell táplálkoznunk, ahogy meg kell változtatnunk egy sor egyéb dolgot is a mindennapjainkban – persze csak akkor, ha szeretnénk a lehető legtöbbet kihozni abból a ragyogó és még nagyon sok csodát ígérő korszakból, ami az ötvenes éveinkkel kezdődik.
Mert ötvennek lenni az nem a vénülés maga, hanem csak egy újabb évszám – csak egy újabb születésnap, és ha a körülmények egy kicsit is kedveznek nekünk, akkor
még nagyon hosszú ideig maradhatunk egészségesek és gyönyörűek.
Sokan azonban úgy hiszik, a változtatás, például a sport bevállalása ebben az életkorban azért felesleges, mert ha addig nem mozgott az ember, és jó volt az úgy is, akkor mostantól minek? Mások meg attól tartanak, hogy az addigi mozgásszegény életmód után hirtelen túl nagy váltás lenne aktív üzemmódba kapcsolni, és azzal túlságosan megterhelnék a szervezetüket, sérüléseket kockáztatnák, így inkább óvatosan ülve maradnak.
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb neten keringő, mozgásra buzdító anyag szélsőséges tanácsokkal szolgál, és vagy ugrásszerű változást ígér, vagy irreális célokat állít elénk, amelyek nem teljesülnek majd úgy és abban a formában, ahogy azt mondták. Nem teljesülhetnek, mert bármennyire is szeretnénk, nem tudunk visszafelé haladni az időben, olyan korlátaink vannak, amelyek átlépéséhez ekkor már igazi türelemre és kitartásra van szükség – apró lépésekre, kicsi, de céltudatos terhelés, olyan növelésre, amely csak lassan, hosszú idő alatt hozza majd meg a kívánt változást. És nem, nem leszünk újra 16 évesek akkor sem, ha lendületbe jövünk. De jóval hosszabb ideig és jóval többet megőrizhetünk üdeségünkből, ha ezt az utat választjuk.
Lehet „álomalakunk” újra vagy akár most először, ötvenévesen is, de ehhez meg kell mozdulnunk.
Be kell valljam, én a lustábbak csoportját képviseltem nagyon sokáig. Szerencsés alkatot örököltem, a negyedik várandósságig nem nagyon kellett a plusz súllyal foglalkoznom, és ugyan szívesen dicsekednék azzal, hogy milyen lelkes sportember voltam, nem lenne igaz. Én bizony ötszáz méter futás után kifulladtam 30 évesen is, és minden olyan mozgást célzó gyakorlat kifogott rajtam – mert túl soknak ítéltem vagy mert ráuntam – ami az erőnlétemet fenntarthatta volna.
Így nekem is most, ebben az életszakaszban kell szembenéznem azzal, hogy két emelet lépcsőzés után elfogy a levegőm, a pár éve még feszes karjaim elrejtették magukat valami furcsa, lukacsos massza mögé. Jött a narancsbőr test-szerte és rakódtak a kilók is. Egy ideje már nem is szívesen mutogattam magam – leszoktam a vállpántos kisruhákról, sőt később a rövid ujjú pólókról is, szívesebben húztam magamra bő tunikákat, amik minden, bennem kellemetlen érzéseket keltő dudort, kitüremkedést vagy petyhüdést elfedtek.
Persze mindez nem egyik pillanatról a másikra, hanem alattomos lassúsággal valahol a 45 és az 50-es éveim között történt meg. Igazán csak elmúlt egy évben figyeltem fel a változásra.
És felfigyeltem arra is, hogy a táplálkozásom teljes megreformálása se elég ahhoz, hogy a számomra egészséges formát nyerjem vissza. És természetesen nem is vagyok már hajlandó sanyargatni magam eszement diétákkal, már csak azért sem, mert a szervezetem tönkretétele nélkül úgy érzem, egyszerűen lehetetlen annyira keveset enni, hogy a felszaladt kilóktól megszabaduljak. Nem akarok éhezni, nem akarok olyan diétákat, amelyek kihagynak vagy egyenesen tiltanak olyan alapanyagokat, amelyekre a testemnek szüksége van, csak éppen a pluszkilókat támogatják.
Egészséges és erős szeretnék lenni (válni), maradni még nagyon sokáig, ehhez pedig egészségesen kell táplálkoznom és végre megmozdulnom. Ezt ilyen szépen kilogikáztam egy fél éve, aztán nekiugrottam az edzésnek. Három, talán négy hétig jártam fitness-terembe, ahol
a második alkalommal a csoportos kardio edzésen szó szerint elájultam, nem bírta a tüdőm a tempót,
meg nem is ettem előtte (azóta tudom, én nem mozoghatok reggeli nélkül) a jóga órán úgy meghúztam a gerincem, hogy hetekig ívbe görbülve jártam, a súlyzós edzéseknél meg túlvállaltam magam. El is ment gyorsan a kedvem az egésztől.
Mozognom márpedig kell. Ezért újrakezdtem. Igazából újragondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy ehhez idő kell, de az tényleg kell.
Mozgásra szánt rengeteg idő kell, a lassú haladás elfogadása és türelem.
Nem kell 10 kilós súlyzókat emelgetnem, de még ötöt se. Nem kell naponta 10 kilométert lefutnom a futógépen, de a természetben se – elég, ha eleinte egy héten futok ennyit. Nem kell száz felülést végeznem, elég a töredéke, de ami fontos, hogy minden nap mozduljak meg. Nyújtózzak nagyokat, és ha eleinte a napi teljes mozgásmennyiség csak annyi, mint ami másnak a bemelegítés, az is rendben van.
Rendben van, és előre visz öt perc torna a kezdetek kezdetén, egy kis pirosság az arcra, mert aztán majd az abból nyert kellemes érzés hozza magával a többit. Emelhetjük majd a tétet, a mozgás mennyiségét. A szervezet fogja kérni, sőt követelni a magáét. Hosszabb nyújtásokat és távokat vagy nagyobb súlyokat.
Én két hónapja tornázom. Igen, tornázom. Szándékosan használom ezt a szót az edzés helyett, mert nekem az edzés az valahogy mindig valamely testtájékra célzott mozgásforma, testépítés. Nekem ijesztő (még) az a terminus, a torna közelebb áll hozzám és nekem mást ígér.
A jelenleginél ruganyosabb testet, légszomjmentes lépcsőzést és unoka után loholást, nagy túrákat, karcsúbb derekat, frissebb vérkeringést, szebb bőrt.
Minden nap tornázom két órát. Reggel egy órát, este egy órát. És ez a torna sokféle mozgást jelent. Szobakerékpározást, futást, klasszikus (az iskolai időből ismert) tornagyakorlatokat, Madonna számokra való ugrálást, plankelést, lábujjhegyen járást, guggolást, nyújtásokat és kézi súlyzós gyakorlatokat is.
Hazudhatnám, hogy szembeötlő a változás és ez a két hónap, teljesen rendbe hozott és újra a régi vagyok, ám ez nem igaz. De szemmel azért látható a változás, feszesebb lett kicsivel itt meg ott, könnyebb minden mozdulat. És újra előszedtem a spagetti-pántos ruhákat is. Az igazi változás azonban belül érezhető: öröm, tiszta endorfin önt el, ha tornázom, és az a mennyiség egész nap kitart. Élénkebb vagyok (újra), tettrekész, lendületesebb, kreatívabb. Nem lettem fiatalabb, de fiatalabbnak érzem magam, és ez számít igazán.
Ma már, magamért (is) mozdulok.
Ajánljuk még:
A változókor küszöbén diéta és sanyargatás helyett szeretet, tisztelet és törődés jár a romlékony testnek!
Eszközmentes alakformálás – Jógapózok, amik formába hoznak
