Felültem a semmittevés hullámvasútjára: hogyan lehet aktívan tölteni a ránk szakadt szabadidőt?

Ahogy mindenkivel, úgy velem is előfordult már, hogy panaszkodtam: nincs időm erre, nincs időm arra. Ezt megelégelve számtalanszor jutottam arra az elhatározásra, holnaptól vagy a jövő héttől minden más lesz, és ha majd ezzel, meg azzal a dologgal végeztem, akkor végre lesz időm önmagamra, sportolni, olvasni, meditálni, jógázni, kötni vagy horgolni, festeni, kertészkedni, kirándulni – bármire, amit szívesen csinálnék nap mint nap, s amire aztán valahogy sosem marad idő.

Nem is igaz: még saját magamnak is hazudok,

hiszen kinek nincs ideje napi 15 percet olvasni? Vagy fél órája, hogy egy kicsit befelé forduljon és feltöltődjön? Összetettebb a probléma ez, ami valahol az idő-energia tengelyen dől el attól függően, milyen hangulatban és mentális állapotban vagyunk. Mennyire vagyunk lusták, és mennyire fontos az a könyv.

Ágyhoz kötődtem

Néhány héttel ezelőtt kiderült, hogy térdműtétre kell mennem. Megbeszéltük az orvossal az időpontot és a teendőket. Tudtam, hogy utána napokig ágyhoz leszek kötve, és beindult az agyam. Végre lesz egy szuper erős orvosi indokom, amiért egész nap csak heverészek, ágyba kapom a reggelit, nekem meg csak annyi dolgom lesz egy hétig, hogy kitaláljam a kiolvasásra váró könyvek sorrendjét, és azt, milyen színű karkötőt készítsek a hímzőfonalak összecsomózásával.

Eljött a beavatkozás napja, a reggeli órákban műtöttek az egynapos sebészeten. Hazaérve nagyot aludtam, másnap reggel mosolyogva láttam, hogy minden, amire csak szükségem lehet, be van készítve az ágy mellé: karnyújtásnyira a laptop és a telefon, a víz, egy kis nasi, könyvek (amiket korábban előre kiválasztottam), papírzsebkendő, vitaminok és gyógyszerek. A legkedvesebb dolog az volt a páromtól, hogy egy kis csengőt is odatett az éjjeli szekrényre: ha bármi másra szükségem lenne, egyszerűen csak csengessek.

Az első három nap

Rámszakadt a szabadidő. Persze ez nem olyan szabadidő volt, amikor azt csinál az ember, amit akar, hiszen az első napon tényleg csak a mosdóban jártam, nem mehettem el bringázni vagy a sarki pékségbe egy kakaós csigáért. De megvolt a lehetőségem, hogy annyit aludjak, amennyit csak akarok, és élvezzem az ágyhoz kötöttség minden előnyét. A térdem szerencsére nem fájt, éppen csak kellemetlen volt minden mozdulat. Délelőtt feküdtem és feküdtem, csend volt, én meg bámultam a plafont, majd

beláttam, hogy semmihez nincs kedvem,

és úgy döntöttem, hogy az első napot még kiveszem: fáradt vagyok, mégiscsak tegnap műtöttek, az olvasás, meg minden más tevékenység várhat még egy napot. Kialszom magam, de majd holnap! Az alvást sorozatokkal tarkítottam, s egyszercsak vége lett a napnak. Fogmosás után egyszerűen belealudtam a valahanyadik évad közepébe.

Másnap kipihenten ébredtem. Felöltöztem (erre gondosan odafigyeltem, minden reggel és este átöltöztem), meditáltam, olvastam, ezzel el is telt kábé két óra, aztán a jobb oldalamra fordultam, és elindítottam egy filmet. Azt hiszem, ezen a napon vált hivatalosan is szokásommá az ebéd utáni alvás. A délutáni semmittevést a húgom jelenléte dobta fel, este megint olvastam és előadásokat hallgattam – kétségtelenül ez a nap volt az egyik csúcspontja a lábadozásomnak. Annyi minden történ körülöttem és annyi mindenen elmélkedtem, hogy úgy éreztem, a lehetőségeimhez képest meglehetősen tevékeny voltam.

A harmadik napra némileg alábbhagyott a lelkesedésem. A délelőtti olvasás valamivel rövidebbre sikerült, a délutánt pedig jórészt azzal töltöttem, hogy ruhákat, meg mindenféle dolgot rendeltem az internetről. Túlzás nélkül órákon keresztül keresgéltem és válogattam, mire kifizettem a kosaram tartalmát, végül olyan elégedetten tettem fel tölteni a telefonomat, mintha valami életmentő küldetést teljesítettem volna. Az esti meditációt sorozatnézéssel ellensúlyoztam. Az előző nap változatossága után némi hiányérzettel aludtam el, de összességében jó napnak könyveltem el a harmadikat is.

Mélypont

Kétségtelenül a negyedik és az ötödik napon volt a mélypontom. Meleg volt, és semmi nem történt. Meguntam, hogy bicegek, untam a mankózást, és azt is, hogy állandóan feküdnöm kell. Úgy éreztem magam,

mint valami 20. századi francia regény szereplője, aki a nagy jólétben és semmittevésben keresi az élet értelmét,

miközben állandóan csak heverészik és panaszkodik arról, hogy túl nagy a kánikula, túl hangos a ventilátor és egyszerűen unalmas minden… Felfedeztem magamban a türelmetlenség mindeféle jelét, az ötödik napra egy kicsit befordultam, persze nem a sok meditációtól, sokkal inkább a tehetetlenséggel társuló rosszkedvem miatt.

Ezen a két napon egy sort sem olvastam, az esti meditációhoz „nem volt agyam”, végtelenítve mentek a sorozatok, sokszor már nem is figyeltem, miről szólnak a részek, ráadásul állandóan éhesnek éreztem magam, miközben elegem volt abból, hogy egész nap csak eszem. Határozottan nyűgös, hisztis és elviselhetetlen lettem, amit tudtam is magamról, ezért igyekeztem a lehető legkevesebbet beszélgetni, amivel valószínűleg rátettem még egy lapáttal a remek hangulatomra…

De jött a hatodik nap

Amikor reggel felkeltem, és mankó nélkül jártam! Na jó, bicegtem, de végre segítség nélkül! Olyan jó kedvem lett, hogy a hajamat is megmostam, amitől még jobban éreztem magam. Ezen felbuzdulva szépségnapot tartottam: elővettem a szemöldökcsipeszt és a körömvágó ollót, sőt, még egy arcpakolást is feltettem.

Mintha kicseréltek volna. Már nem foglalkoztam a műtét előtti terveimmel, nem törődtem azzal, hogy a semmittevést hogyan tudnám minél hatékonyabban eltölteni, mégis volt kedvem olvasni, előadásokat hallgatni, sorozat helyett normális filmet nézni és beszélgetni. Nem akartam, nem erőltettem, de sikerült úgy eltöltenem a napot, hogy

a végén megint elégedetten hajtottam álomra a fejemet.

Minden bizonnyal a mozgás is sokat segített ezen. A varratszedés napján (a műtét utáni nyolcadik napon) mintha kicseréltek volna. A türelmetlenségemet felváltotta a remény, az állandó fekvés helyett egyre többet mászkáltam. Mindenhez lett kedvem, szerettem volna mindent csinálni. Boltba menni, vagy csak ülni az autóban és nézelődni a városban. Emberekkel találkozni. A pár napra beszűkült kis világomból kilépni, és másokkal kapcsolódni. Nem kapkodtam, nem kapkodom, a következő egy hetet is főleg pihenéssel töltöm, olvasással és kreatív tevékenységekkel, miközben majd egyre többet mozgok – legalább is ez a terv. Várom, hogy meggyógyuljon a térdem. Fokozatosan és türelmesen. Szó szerint lépésről-lépésre.