Nagymamám kertje tavasszal teli volt nárciszokkal. Olykor egész álló nap szedtük, csokroztuk, hajnalban vitte nagy kosarakban a virágpiacra. Esős napok voltak, gumicsizmában cuppogtunk, átázott a ruhánk teljesen. Azóta is az áprilisi esőben mindig ott érzem azt a fenséges nárciszillatot.
Korán megtanultam: Narcissus poeticus, vagyis költői nárcisz. Költői volt nekem az illata, a fehér virágok szépsége, kecsessége. Ahogy hajladoztak a böjti szelek szárnyán, ahogy játszott a napsugár a szirmokon. „Igen jó illatú, kit, ha az ember a szobába viszen, az egy szobát betölti gyönyörűséges illattal. Fehér öreg virágú, közönséges, kinek pohárocskája veressel prémezett. Ezek közül némelyek kikeletkor, némelyek későbben virágzanak” – olvastam jóval később Lippay János Posoni kert című örökérvényű művében, és azóta is a tavaszi kedvenceim közé tartozik.
A nárciszt sokan összetévesztik a jácinttal, pedig nem is hasonlítanak egymásra. Sem a formájuk, sem a színviláguk, sem az illatuk. Sőt, míg nárcisznak nevezheted a lányodat, addig a Jácint nevet férfiak viselik!
De térjünk vissza nagyanyámhoz: ő szerettette meg velem a nagy hegyeket, az Alpok sziklaormait, és csoda meséket regélt a hegyek közt élőkről. Könnyen ment neki, hiszen jól ismerte őket. A nagy háborúban a beregszászi és bécsi gyökerekkel bíró nagyanyám a Nagyszebenből jött katonatiszttel a világégés zajában kötötte össze életét. Nagyanyám vadászpilóta-feleségként követte férjét a katonai támaszpontokra, így történhetett, hogy az utolsó év tavaszán, 1945-ben a zeltwegi repülőtér közelében, két légitámadás között, napvilágot látott a gyermek – az én anyukám. Máig sem biztos, mely napon. A front közeledett, így nagymamám alig 20 évesen, az újszülött babával, többekkel együtt a hegyeken át elindult gyalogosan, hogy elérjék az Enns folyó völgyét, a biztonságosnak vélt amerikai zónát. Bad Mitterndorfban, az ideiglenes menekülttábor lett a lakóhelyük ettől fogva.
Két tavaszon is fürödhettek a fehér nárciszos hegyoldalak misztikumában, ám talán a „semmi ágán ül szivem” és a „mely előtt csak fejlehajtva, térden” tudatalatti mondatfoszlányok voltak a hívó szavak, amelyek hazavezették a kicsi családot. A kicsi, csonka családot, mert a nagyapám, aki a Magyar Királyi Hadsereg egyik legeredményesebb vadászpilótája volt, nem térhetett haza – itt beláthatatlan büntetés várt volna rá, sok légi győzelméért vitézséget és rangos kitüntetéseket kapott. Ő nyugatra, nagyanyám haza, keletre indult.
Visszatértek Magyarországra, de nagyanyám szívébe örökre bevésődött az osztrák hegyek békéje, a bércek visszhangja, a hegyi rétek virágillata. Többször vitt magával, gyalogoltunk a stájer erdőkben, történeteiben megelevenedtek a jólelkű és segítőkész parasztok, akik befogadták a hegyeken át menekülőket, tejet, meleg ruhát adtak a babának – és akik unokáival ma már baráti kapcsolatot ápolunk.
Egyszer el kell mennünk Bad Aussee-be, a nárciszünnepre, mondta mindig, és aztán így is lett. Csuda tavasz volt akkor, ragyogó napsütés, és olyan nárcisz-csodában volt részem, amit elképzelni se tudtam. A nárciszmezőkön gyönyörű népviseletbe öltözött lányok és asszonyok fotózkodtak, a kerthelyiségekben jókedvű férfiak emelgették a korsókat. A tavon pompás virágkompozíciók úsztak, napokon át nárciszból készítette őket a települések apraja-nagyja. Olyan hatalmas szeretettel fogadták a messziről jött idegent, hogy a szívemben meg sem fért az öröm. Azóta se tudok úgy gondolni azokra a napokra, hogy ne szökjön a szemembe néhány könnycsepp.
A nárciszok azóta beköltöztek az én kertembe is: az öreg almafák alatt élnek, egész évben láthatatlanul gyűjtik erejüket, és mire az almák kibontják virágukat, addigra ők is szárba szökkennek, és fehér fejecskéikkel tekintenek a világba. Köszöntik a tavaszt, nekem simogatják a szívemet, és amikor csak tehetem, az alkonyati napsütésben kiülök az almafa alá. Töltök egy pohár bort, gyönyörködöm ebben az egyszerű varázslatban, és hunyt szemeim mögött utazásra indulok a hegyek közé.
Vajon milyen lett volna, ha nagyanyám nem hallgat a hazahívó szóra? Vajon miért jött haza, ha mindig is visszavágyott? Vajon milyen szív dobogna most bennem, ha ott lenne a hazám a hegyek közt, ahol nárciszmezők simogatnak tavasszal?
Sok-sok kérdés, amelyekre a választ már hiába is keresem.
