Várod már az év végét? A jó hír, hogy a múlt héten volt

ZónánTúl

Várod már az év végét? A jó hír, hogy a múlt héten volt

Várjátok már, hogy vége legyen 2020-nak? Van egy jó hírem. Már megtörtént. Persze nem naptári értelemben véve, csak ha hagyományaink évkörét vagy a keresztény egyházi évet tekintjük. Érdemes lehet egy kicsit elidőznünk ezen az időzítésen és átgondolunk, vajon mikor és miért pont akkor érdemes lezárni egy esztendőt.

A magam részéről sosem igazán értettem, hogy miért éppen december 31-én zárjuk le az évet, de elfogadtam, mint annyi más olyan szokást, amelybe az ember belenevelődik. Ha egy pár száz évvel korábban születtem volna, akkor valószínűleg az időhöz való viszonyulást is egészen más módon éltem volna meg.

Tapasztalatom szerint ma egy lineáris időképpel rendelkezünk, ahol az előrehaladó egyenest (kis korrekcióval) egyenlő hosszúságú szakaszokra, évekre osztjuk. A reneszánsz világképpel született meg ez a felfogás, amelynek középpontjában „én”, az egyén állok. Vagyis a nullpontban vagyok az „indulásom” pillanatában, és többé-kevésbé egyenesen előre haladva érek „célhoz”. Történeti alapon tehát nem egészen újkeletű ez az időfelfogás, azonban ez a szemlélet a néphagyományainkban még a saját nagyszüleink életében sem tudott meghonosodni. De vajon miért nem? Hiszen ma annyira evidens mindez. Vagy nem?

A hagyományos világkép ezzel szemben körkörös, mondhatni spirális időkörrel bír.

Ennek középpontjában nem az egyén áll, hanem az Isten. De aki vallási tétellé kívánja egyszerűsíteni e fogalmat, annak inkább úgy fogalmaznék, hogy a mindenséget működtető kozmikus törvényszerűségek. Az egyén, az „én” természetesen itt is része a rendszernek, azonban itt az előtte álló útnak saját törvényrendszere van, saját dinamikája, lüktetése, ami alól az egyén nem bújhat ki, legyen is bármilyen határozott a célja, vagy jó a terve, amelyen odáig el akar jutni.

A lineáris időszemlélet szerint manapság egy dolgozó ember minden munkanapja nagyjából ugyanúgy zajlik, csak a szabadságok idejére „szabadul” ki ebből a zárt, minden külső körülményt figyelmen kívül hagyó rendből. Nagyon kevés rugalmasság van a rendszerben, ha beteg az ember vagy a gyermeke, vagy hirtelen elhárítandó vész lép fel, egyetlen program lép működésbe: „oldd meg gyorsan”, hogy a lehető legkevesebbet kelljen módosítani a megélhetést biztosító életmódodon. Az ünnepek száma drasztikusan lecsökkent és eközött a kevés között is az egyénhez köthető születésnap, esetleg névnap jelentősége maradt igazán meg, mert legalább ezen az egy (két) napon lehessen úgy, ahogy ő szeretné.

A spirális időszemlélet működési alapját a természet szabja meg. Az idő nem véletlenül bír magyar nyelven egy többletjelentéssel, amit ma időjárásnak nevezhetünk. Ennek a változásrendje, ciklikussága döntő módon határozza meg az időszemléletet. Hagyományainkban minden földi létező egyben  – mai szóval nevezve – egy kozmikus égi létezőnek a szimbóluma, képviselete is. Azaz minden olyan hatás, ami kozmikus léptékben a természetet és az embert éri, az a földi közegben tulajdonságokként értelmeződik és ilyenformán megszemélyesíthetővé válik.

Így képviselhet a keresztény világban egy-egy szent olyan tulajdonságkört, amely az adott időszakban tapasztalható módon működik a természetben.

És mivel szinte folyamatosan ilyen hatások alatt állunk, ezért ez az évkör telis-tele van úgynevezett jeles napokkal, ünnepekkel. Ezeken a napokon a hétköznapi élethez képest is sokkal nagyobb jelentősége van minden cselekedetnek, illetve minden külső történésnek is.

Olyannyira fontosak voltak ezek a napok, hogy az időt is ehhez mérték, azaz döntően nem a hét napjait tartották számon. „Négy nappal János-nap után, vagy hat nappal vízkereszt előtt” – valami ilyesmi lehetett a „szilveszter” meghatározása annak idején, ami mutatja annak egykori, említésre sem méltó jelentőségét.

Hogy miért nincs jelentősége a szilveszternek? Mert a természetben az égadta világon semmi nem történik, semmi nem változik ekkor. Nem fordulópont, mert semmi nem fordul semerre. Pedig számos fordulópont van előtte: a téli napforduló, vagy a szenteste, de ez a nap éppen a karácsonytól vízkeresztig tartó, nagyon is egységes és jelentőségteljes tizenkét napos ciklus egyik napja.

Hol van akkor az évkezdet? Gondolhatnánk, hogy ha már a természet változásrendjét emlegetjük, akkor a téli napforduló lesz az. Bármennyire is fontos a napfordulók és napéjegyenlőségek alkotta két tengely, van egy olyan természeti hatás, ami felülírja ezt, az pedig a Napnak az égen való látszólagos járása által kijelölt tizenkettes ciklus. Tizenkét csillagkép és a bennük jelentkező bolygóműködések határozzák meg döntő módon egy-egy hónap milyenségét. Hangsúlyozom, hogy nem elméleti síkon, hanem a kézzelfogható tapasztalat szintjén.

Hosszasan lehetne fejtegetni és példákkal alátámasztani, hogy miként jelenik meg mindez a gyermekrajzoktól kezdve a pásztorfaragásokon át, a képzőművészettől az irodalom világáig mindenhol, de elégedjünk most meg a tény elfogadásával: e rendszer nem elsősorban logikai ismereteken, nemcsak tudáson és megfigyelésen alapul, hanem a beleérzés által bárki számára hozzáférhető mind a mai napig.

Anélkül, hogy a teljes évkört végigvennénk, nézzük meg, hogy mi is történik a természettel együtt élő ember életében a nyár végétől. A szeptemberi időszakban (Szűz hava) a bőség ideje van, a termények betakarításának, szétválogatásának, rendszerezésének ideje. Ebből fordulunk át a beosztás, elraktározás időszakába (Mérleg hava), ahol bizony mérleget lehet vonni az elmúlt évről, és ez alapján készülni a következőre. Innen a fizikai tennivalók sorából emelkedünk ki a lelkiség útján a szeretteink felé fordulással halottak napján. Ez már a lezárás, a visszatérés ideje (Skorpió hava).

Mikor van hát az évkezdet? Ezt követően, a Nyilas időszakában, melyben már az előttünk álló felé tekintünk, és ami egyben az adventnek is otthont ad. Hogy miért? Ha egy pillanat erejéig a tudományosság oldaláról vesszük szemügyre a Nyilas csillagképet, akkor megállapíthatjuk, hogy a Földről ezen csillagképen át tudunk galaxisunk, a Tejútrendszer középpontja felé tekinteni. Minden kozmikus erőnek van egy földi képviselete. A földi csoda, a „fény megszületése” épp ebből a forrásból érkezik. Az egyházi év sem véletlenül veszi épp advent első vasárnapján a kezdetét.

Az időt érzésem szerint nem lehet lezárni, hiszen az életnek a léte a folyamatosságon múlik. Így nem az a kérdés, hol szakítjuk meg folyását, hanem, hogy figyelmünket mire irányítjuk. Arra, ami elmúlt, ami visszatért a forrásához, vagy pedig az eljövendő fény megszületésére hangoljuk lelkünket. Hiszem, hogy az adventi csodavárás, már a jövő része és minél közelebb engedjük magunkhoz, annál szebb lesz az eljövő.

Ajánljuk még: 

A CSAPATÉPÍTŐ DISZNÓTOR FÉNYÉVEKRE JÁR A NÉPHAGYOMÁNYTÓL, ÉS A PÁLINKAIVÁS IS
AHOL A SZARVASOK KIRÁLYA AZ ÚR: BARANGOLÁSOK A MESÉS DÉL-DUNÁNTÚLON
EGY KÖZMONDÁS, AMIBEN AZ EGÉSZ ÉLET BENNE VAN