Óbudán, ahol ötvöződik a régi az újjal, a meddő aszfaltrengeteg arctalansága a múlt évszázad meséit idéző házakkal, a Krúdytól ismert életérzés járja át a szívemet. Ha benyitunk a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba – itt töltötte élete utolsó éveit a nagy író – balra leljük életműkiállítását. Sűrítve borul elénk Szindbád és Rezeda Kázmér szülőatyjának mozgalmas élete.
Krúdy minden egyes sora kordokumentum. Nincs olyan szociológiai- vagy történelemkönyv, amely a magyar társadalom életének ilyen intim pillanatait képes lenne megragadni – mert a fehér asztal körül töltött percek a legbensőségesebb viszonyt feltételezik. Krúdynál mintha jelen lennénk Pest és Buda valamely korabeli éttermében, látjuk a gőzölgő fazekat, a sistergő serpenyőt, s ha jól figyelünk, az ízes sorok közt rejlő gondolatot.
„MINDEN ÉTELNEK és minden embernek más és más íze van bizonyos életkorban. Én például most kezdem szeretni a tejfeles sóskamártást, amikor annyi mindent tapasztaltam, részint hivatali állásomnál, részint tapasztalataimnál fogva. Az élet és az étel csak tavaszkor ér valamit, amikor az ember azt hiszi, hogy ő találta meg az első sóskát a kertben, amikor azt gondolja, hogy egyedül van a világon, akire rábízatott az élet végigélése.” (Krúdy Gyula)
Egy-egy Krúdy-novella néha nem is több, mint egy lírai költemény prózában elbeszélve, álom és való, az emlékek által nemesített múlt és a lehangoló jelen valami álomszerű, időtlen lebegése. Szindbád, Rezeda Kázmér vagy Józsiás alakja mögött gondolatvilágukban és emlékeikben, cinikus megnyilvánulásaikban maga az író van jelen. Krúdyban csillapíthatatlan sóvárgás élt nemesebb hagyományok, egy tisztultabb, költőibb, emberibb világ iránt. Írásainak történetei a XX. század elején, az eseménytelenség időtlenségében, egy sohasem volt, múltbeli Magyarországon játszódnak – és ha ma olvassuk sorait, hihetetlenül időszerűnek tűnnek.
„Aki finoman, szépen, nemesen akar élni: még jobb időkben is könyvek apró betűi mögött kereste az elérhetetlent, napjainkban pedig úgy tűnik fel néha, mintha már csak a régi évszámmal ellátott könyvek belsejében lelné fel az ember mindazt, amit az élettől, az életmódtól igényel… Igaz, hogy a legnagyobb luxus manapság kimaradni a mindennapi élet kengyelfutásából, mert könnyen pórul járhat az ember, de bármily sokba is kerülne egy könyv mellett töltött csendes délután, orvosság az, amely lelkünket, testünket ápolja.” (Krúdy Gyula, 1922)
Nagy arc volt ez a Krúdy, kacsingathat cinkosan a fiatalság, ha elolvassa életrajzát, mert nőkből, tivornyából és asztali örömökből szinte sosem volt elég neki. Aki csak a kötelező Szindbádból vagy az Álmoskönyvből ismeri, annak Krúdy nem jelenti a gasztronómiai prózaírás nagymesterét, aki nélkül nem lehetünk otthon a magyar konyhában.
„…az élet gazdagsága az övé, az a kincs, hogy mindent másképpen lát, mint a többiek… Ez a világ, amit ő álmodik a bánatos, egyszerű frizurájú nőkkel, a kisvárosi alakokkal, a legendás hercegekkel, máris mese és történelem, a szemünk előtt sóhajt el innen…” – írta róla Kosztolányi.
A néhány házzal odébb álló Kéhli Vendéglőbe velőscsontért zarándokol el a nagyérdemű ma is – nem magáért a csontért, hanem a belőle főtt levesért, a benne remegő velőért, amit oly ízesen írt le Krúdy, hogy belesajdul a szív, megcsordul a nyál. „De most már éppen itt van az ideje a velőscsonttal való foglalkozásnak, mert még kihűlne az a sok haszontalan beszédben. A vendég tehát balkezére csavarta a szalvétát, ebben megmarkolta a csontot, majd felemelte jobbkezét és kétszer-háromszor egymásután a balkarjára csapott, mire a derék csont kiadta derék tartalmát. Az ilyen napvilágra került velőt gyorsan szokás elfogyasztani. A vendég dolgozott is a pirított kenyérszeletekkel, a sótartóval, paprikatartóval, de bármilyen nagy darabokat is vett a szájába, szemét most már állandóan a kopasz kis pincérre függesztette. (Privát úr megállapította magában, hogy a velő meglehetős nehéz étel, azért adják a kocsmárosok déli időben, hogy az embernek legyen ideje megemészteni. Aki esti étkezéshez fogyaszt velőt, annak múlhatatlanul boszorkány-nyomása lesz; míg a velő élvezete délután csak múló bágyadtságot okoz.)” (Isten veletek, ti boldog Vendelinek!, Krúdy Gyula)
Érdemes egy napsütötte szép napon tenni egy sétát a régi Óbudán, felidézni a múltat, amikor léptünk koppan az öreg köveken, rácsodálkozni arra, hogy a világ száz év alatt miben változott egyáltalán. Aztán tegyünk úgy, mint Krúdy annak idején, térjünk be egy kisvendéglőbe, vagy baktassunk haza, enni egy jó zónapörköltet. És idézzük is őt:
„Második fogás, apróra pirított, töpörtyűs, juhtúrós galuska legyen. Amennyiben akadnának közöttünk kákabélűek, ezek részére rummal leöntött csurgatott palacsintát javallok.” Ha pedig szeretnénk Krúdy élettörténetének fonalát tovább szőni, ajánlom: Saly Noémi Nekem soha nem volt otthonom... Krúdy Gyula budapesti életének színterei című könyvét jó szívvel. Vagy egyik kenyérre kenhető, sör mellé való kedvencemet, a szardíniás tojáskrémet, egy Krúdy-féle, igazi kocsmaételt, amely így készül: „egy doboz szardíniához, 5 dkg vajhoz vagy margarinhoz egy-két kockára vágott kemény tojást, kevés reszelt hagymát teszünk. Megsózzuk, kevés citrommal pikánsra ízesítjük.”
