Költők szent városa, a csodálatos Vilnius

A viszontagságos odaút nem ismeretlen az előtt, aki van annyira vakmerő, hogy Vilniusba tartó jegyét buszra váltja meg. No, de nem baj, mondtam mindjárt magamban, a táj látványa kárpótol a fáradtságos utazásért. Nem tévedtem sokat,

a lengyel és a litván táj egy gyönyörű, hűvösen rejtélyes, mitológiai kincsesbánya.

Kincsesbányába, ugye, alkalmas öltözékben és kellő felkészültséggel megy az ember, vagyis a tájak, városok, mítoszok biztonságos élvezéséhez érdemes elmerülni a lengyel és a litván költők ide vonatkozó műveiben, e csodálatos baltikumi múltban. A hosszú út előnye, hogy erre idő is van.  

Mielőtt a litván főváros karjaiba fogadott, előtte volt egy kis varsói ölelkezés. És mit néz meg az átmeneti turista Varsóban? Én a Chopin szívét rejtő templomot kerestem fel.

Vilniusba érve első benyomásként Ljubljana és Trieszt között helyeztem el a litván poliszt (itt kérek elnézést Umberto Saba költőtől, hogy szeretett városát össze-vissza hasonlítgatom, hát még ha tudná, hogy az egyik Vilniusban látott szoborról az ő Triesztben álló szobra ugrott be), és mert embertársaink és várostársaink nem érdemlik meg a viszonyítást, rövid időn belül nyugtáztam: Vilnius a legjobban Vilniusra hasonlít.

A város szép, csinos, rendezett, viszonylag kevés a turista és a falak megszólalásig hasonlítanak a múlthoz, a történelmükhöz. Ezek a falak beszélnek. Az egyik fal azt mondta, itt szállt meg Stendhal a napóleoni háborúk idején. Az író magyarul elérhető naplóválogatásában ugyan az oroszországi hadjárat és a vilniusi kitérő hiányosan szerepel (vagy én nem olvastam jól a sorok között). Nem messze az épülettől emelkedik a francia nagykövetség. Az olyan mulandó földi örömöktől, mint a művészet, merészkedjünk magasabbra, a rövid gyaloglás után lelki találkozást kínáló, fehér színben tündöklő Három kereszt hegyéig, amelynek tetejétől, az angyalok lábától tökéletes kilátás nyílik a városra. A sűrű erdőségből kiemelkedő három kereszt egy millióéves álmából magához térő óriás ujjperceire emlékeztet, lenyűgöz és tiszteletet parancsol.

Aki Vilniusban jár, ki ne hagyja az egyetem és a Szent János Templom megtekintését, előbbit Báthory István alapította és Közép-Európa legkorábbi campusa, utóbbi szent és sérthetetlen. Vilnius különben az a hely, ahol a várost a kereszténység és a mitológia sem hagyta érintetlenül, katolikus, görög-katolikus, ortodox templomokba, szentélyekbe, ősi világot idéző, itt maradt szimbólumokba, titokzatos ábrákba botlani, amelyek könnyen rabul ejtik az embert.

Fotó: Diliff/Wikimedia

Római katolikusként nekem ezt a rabulejtést a Hajnal-kapu (Ostra Brama) kápolnájában megtekinthető, imádható, könyörgésünkkel megközelíthető Szűz Mária-ikon jelentette. Beléptem, és elhallgatott a város, a gyűlölet, a viszály, a háború. Abban a szűk térben a szűz kinyilatkoztatott, a fülünkbe súgta: ne féljetek. Tizennégy éves koromban egy hétig – Nietzsche Vidám tudomány című kötetének elolvasása után – ateista voltam: ha abban az egy hétben az első napon látogattam volna meg a vilniusi szentélyt, nem következik be a maradék hat nappal járó gyötrelem. (Ez az én elvakult, dogmatikus véleményem, nem várok egyetértést, és nem célom a hittérítés, az én kis magánhitem osztottam meg, nincs benne hátsó szándék). Az ikon Szűz Máriát a korra nem jellemző módon a gyermek Jézus Krisztus nélkül ábrázolja.

A város alighanem legizgalmasabb része a művészek kisajátította, performanszhoz méltóan gyarmatosított Užupis (a név jelentése: a „túlparton”). Egy szerelemlakatokkal felcímkézett, mesébe illő híd ível át a Vilnia folyón, és vezet a varázslatos kerületbe, a másik világba. Itt aztán van minden, itt nem kell felhagyni minden reménnyel. Kétségtelen, Užupis fantáziája az unalmat, mint a rossz szellemet, távol tartja. Graffitik, sámánbolt, hangulatos kávézók, bárok, kocsmák, a leglehetetlenebb helyeken elhelyezett képzőművészeti alkotások fogadják a látogatót.

Önállósága, függetlensége, szabadsághoz való joga vitathatatlan, hogyne, a kerület alkotmánya kimondja, amit minden valamirevaló állam megfogadhatna: „Az embernek jogában áll a boldogság”, „Mindenkinek joga van a forró vízhez, fűtéshez télen és tetőhöz a feje fölött,” nem utolsósorban pedig: „Mindenkinek joga van szeretni és gondjaiba venni egy macskát.” Forgathatta volna Bertolucci Užupisban az Álmodozókat,

annyira az álom és a valótlanság határán fekszik, annyira a szabadság és a tiszta öröm kőből kivésett együttese.  

Vilnius másik, rám nagy hatást tevő érdekessége a művészek fala volt a Literatu utcában: képzeljünk el egy falat, rajta egy-egy képzőművész Vilniushoz kötődő művészt idéző, neki emléket állító aprócska alkotásával. És hogy kik jártak Vilniusban a híres művészek közül? Felsorolni is nehéz, milyen sokan! Az említett Stendhal, a Nobel-díjas költő, Josef Brodszkij („A szél az, aki tékozló fiúként/megtért az ősi házba, és az összes/levél egyszerre hullt elébe.”) a sztálini táborban meghalt nagyszerű költő, Oszip Mandelstam, a Pan Tadeusz írója, Adam Mickiewicz, Dosztojevszkij, Czesław Miłosz, Romain Gary (Emil Ajar álnéven az Előttem az élet szerzője, amelyből készült egy szép és meditatív film Omar Sharif főszereplésével, Monsieur Ibrahim és a Korán virágai címmel). A város híres szülöttjei közt említést érdemel Jascha Heifetz hegedűművész is.

A MO Modern Art Múzeumban emlékezetes élményt kaptam Andrew Miksys érzékeny cigány-portréitól, míg a Radvil-palota Művészeti Múzeumában Emilija Škarnulytė világállapotot megjelenítő – klímaváltozás, fenyegető atomkatasztrófa, társadalmi elidegenedés, megsemmisüléstudat – audiovizuális installációja nyűgözött le.

Könyvből a legtöbbet a litván lélekről és a városról talán az író, költő, esszéista Tomas Venclova Litvánok és…, továbbá a Vilnius – egy város Európában című köteteiből tudhatunk meg.

Vilnius megismeréséhez hat nap kevés, Vilnius megszeretéséhez hat nap bőven elég. Rég búcsúztam várostól fájóbb szívvel.  

Nyitókép: Diliff/Wikipedia