ZónánTúl

„Ha egy hétre Afrikába küldenénk a gyerekeket, garantáltan észnél lennének, mikor hazajönnek” – Szilasi Ildikóval beszélgettünk

Szilasi Ildikó antropológus közel húsz éve járja és tanulmányozza Afrikát, az Utazz Afrikába utazási iroda és az Afrika galéria és bolt ügyvezető igazgatója, az Afrika expo Budapest alapítója. Beszélgettünk a kontinens szerepéről, emberekről, kulturális szokásokról, illetve tradíciókról, melyek számos tanítást rejtenek a mai nyugati ember számára.    

Mélyszegénység, szafari, fekete bőrű, bennszülött emberek. Nekem laikusként sajnos ezek a sztereotipizált képek jutnak először eszembe, ha azt hallom: Afrika. Önnek húsz év tapasztalatával, milyen képek élnek a fejében a kontinensről? Nagyon elmaradtunk a sztereotípiákkal?

Elsőként a színek, a zsigeri élet, és a természet jut eszembe. Zsigeri élet alatt egy olyan életet értek, mint amelyet a dédnagyanyáink is élhettek, olyat, amiben érzed a létezésed súlyát, pontosan tudod, mi a teendőd, hova tartozol. Kint az egész nap két kézzel végzett megfeszített munkával telik, így tetőtől talpig érzed a tested. Ettől az élménytől a fejlettebb világban az utóbbi pár évtizedben elkezdtünk elszakadni, már az én generációm is. Elszakadtunk a földtől, a természettől, a való élettől. Amikor Afrikában vagyok, jobban meg tudom élni a napjaimat, már csak azért is, mert sokkal kevesebb dolog fér bele az időbe. Ez nagy vonzereje a kontinensnek.

Erről a mindfulness, azaz a tudatos jelenlét jutott eszembe, ami a mai nyugati kultúrában egyre trendibb.

Az elkényelmesedett 21. századi nyugati civilizáció túlfogyasztói, individualizált társadalmában lehet, ennek az életérzésnek van neve. Afrikában az emberek szimplán csak élik az életet a maga valóságában, a közösségi lét erejével. Például tavaly nyáron a kislányomat vittem az Atlanti-óceán partjára strandolni néhány pajtásával, és volt nálunk egy labda. Mire leérünk a strandra, összejött a focicsapat. Ilyet a balatoni szabadstrandon nem igazán látsz. Itt vigyáznak egymás gyerekeire, életszerűbb az élet.

Szerintem Afrika legfőbb exportcikke a mosoly és a jókedv. Ezt láttam a magyar turistáimon, meg azokon a magyarokon is, akik hallgatták és nézték az afrikai táncosokat. A jókedv rájuk ragad. Sokszor mondom a barátaimnak, hogy küldjék el velem a gyereküket legalább egy hétre Afrikába, úgy fog hazajönni, hogy az eszénél lesz és tudja, hol a helye.

Az emberek ott kevesebb pénzből, kevesebb tárggyal, egyszerűbben és küzdelmesebben, de boldogabban élnek.

Elcsépelt kifejezés a „teranga vendégszeretet, teranga Szenegál”, de tényleg olyan sokszor tapasztaltuk az afrikai vendégszeretetet, hogy pl. ha ebédidőben megyünk az utasaimmal textilpiacra, ahol éppen kör alakú tálakból közösen kézzel esznek, akkor hívnak bennünket, hogy mi is guggoljunk le melléjünk. Nincs ebben semmi haszonlesés, csupán emberi kíváncsiságból és barátságosságból hívnak, őszinte gesztusokat tesznek az utasok felé.  

Önnek mi a legizgalmasabb Afrikában? 

Ötvennégy országról beszélünk, a Föld népességének tizenhét százaléka ezen a kontinensen él, így nehéz általánosságokat említeni. Én személy szerint azt tanultam meg Afrikában, hogy szinte semmit nem adok fel. A kintiek leleményességre tanítottak, és kitartásukkal is példát mutattak. Egyszer mikor kint voltam, bepánikoltam pakolás előtt, hogy túl sok maszkot vettem, és nem tudom majd hazavinni a galériámba. Ők körülnéztek, majd egy régi szakadt zsákkal és egy drótdarabbal visszajöttek, hogy zsákot varrjanak nekem, amiben hazaszállíthatom a maszkokat. És mindenhez így állnak hozzá. Ha lerobban a kocsi, megoldjuk. Eltörik valami, megoldjuk. Ott elhiszed, hogy semmi gond nincs, csak nem szabad feladni, és akkor kreativitással megoldható minden. Ez az afrikai mentalitás, ami szerencsére rám is rám ragadt, és sokat segített itthon is.

Azt mondta egy interjúban, hogy „A magyar emberek mentális térképén még nincs rajta ez a kontinens annyira”. Mi lehet ennek az oka?

Sokan félnek Afrikától, az ottani betegségek, háborúk, mindenféle miatt, de ez egyre kevésbé megalapozott, inkább csak kevés ismeretlenből fakadó rossz beidegződésből, negatív médiából fakad. Nagy élményektől fosztja meg magát ezek miatt az utazni vágyó ember. Azokban a régiókban, azokkal a partnerekkel, azokkal a szállásokkal, akikkel dolgozom, teljesen biztonságos Afrika. Másról nem tudok nyilatkozni.

szilasi-ildiko-afrika-interju

 

Mi a tendencia, többen vagy kevesebben utaznak Afrikába?

Saját tapasztalatokról tudok beszélni itt is, ezek alapján az látszik, hogy sok a visszatérő utas, az sem ritka, hogy valaki négy-öt útra befizet. Van ennek értelme, mert Afrika régiói markánsan különböznek, mást adnak flóra-faunát, gasztronómiát, és kultúrát tekintve is. Jöhet egyszer egy szenegáli szilveszter, aztán egy kenyai nagyállatvándorlás, majd sivatagi túra UNESCO tájakon egy régész kíséretével – mindig van új a nap alatt. Alapvetően kevés utasunk van, nehezen gyűlnek össze a társaságok, és leginkább személyes ajánlás útján találnak meg új emberek. Viszont nemcsak pénzes utasok vannak, sokaknak álmuk-vágyuk volt megnézni Afrikát, ezért összekuporgatták a pénzt az útra. 

Globális felmelegedés, szárazságok, világválságok. Ön tart attól, hogy tömegesen elindulnak majd az emberek Afrikából Európába? 

Nem találkoztam még olyan afrikaival, aki Párizsba, Brüsszelbe, vagy Budapestbe vándorolt és azt mondta volna, hogy hú, de nagyon jól érzem itt magam. Nagy törés a költözés minden érintett életében, hazavágynak. Ezeknek az elvándorlásoknak van, hogy biztonsági motivációja van, de általában gazdasági jellegű; nincs munka, vagy olyan kevés pénzt kap valaki, amiből nem tud megélni, és a nagycsaládot nem tudja eltartani, iskoláztatni, ruházni. Azt szokták csinálni, hogy a legidősebb vagy legfifikásabb fiút próbálják átjuttatni Európába, és bíznak benne, ha itt megtapad, akkor a havi megtakarításait visszaküldve több tucat embert tud életben tartani. Érdemes lenne ezt megérteni.

Ha jobbak lennének a fizetési körülmények, biztosan sokkal kevesebben vándorolnának el.

De létezik a régión belüli migráció is, csak kevesebbet beszélünk róla. Illetve szintén nem szoktak az európai médiában írni róla, de Kínából sokan települnek át Afrikába, és lehet találkozni európai vállalkozókkal is, az utóbbi időben pedig Brazília-Afrika migrációs tengely is kezd kialakulni. Szóval, nem arról van szó, hogy az afrikaiak mindenáron Európába akarnának jönni. 

Hogyan látja az ottani családokat? Mi az, ami szimpatikus, és mi az, ami kevésbé az?

Szenegálban láttam bele leginkább a családi dinamikákba. Szimpatikus volt, hogy kikérik a családtagok véleményét, általában a fiatalabb az idősebbhez fordul, mert azt gondolja, neki több rálátása van a dolgokra. Kisebb dolgokban is folyamatos a diskurzus, nagyobb dolgokban pedig konkrétan együtt döntenek. Sok dakari családban például amikor megszületik a vágy egy férfi és egy nő közt, hogy szeretnék egybekötni az életüket, azt úgymond felterjesztik a család elé. Ez megfigyelhető a keresztény serereknél Szenegálban éppúgy, mint a muszlim fuláknál.  

Kint ismerte meg szenegáli származású volt férjét. Nem félt-e beleugrani egy ilyen más háttérrel jövő emberrel a házasságba?

Nem féltem semmitől, mert elképzelhetetlen volt, hogy ne ez történjen velem. Nem mérlegeltem, nem boncolgattam, mi fog történni a jövőben, éreztem, hogy ez az utam és ennek kell történnie. A család is nagyon befogadó volt. Persze személyisége válogatja, kinek működik egy ilyen kapcsolat. Van, akinek Afrika nagyon idegen, van, aki rögtön otthon érzi magát. Van, aki tud azonosulni, van, aki el sem tudná képzelni. 

Mi volt a legnagyobb különbség, amit tapasztalt?

Talán a vallás. Ott Európához képest az emberek jobban tartják a vallást, a templomok és a mecsetek dugig vannak, és nem csak idős emberekkel. Rengeteg gyülekezet van. Sok oka lehet ennek, nem biztos, hogy pusztán csak az istenkeresés áll a háttérben, számíthat az is, hogy a közösségi programok egyike ez. Itt nincs kávé meg mozikultúra, limitáltabbak a lehetőségek a szórakozás terén. 

A gyüliben lehet szép nagyot énekelni, szép ruhába felöltözni, táncolni, mert például Kongóban hangosak az ilyen események. 

Hogyan kell elképzelni egy szenegáli esküvőt? Milyen rituálék övezik a házasságkötést?

Általában a fiatalok nem ismerik meg egymást az esküvő előtt, nem élnek együtt. Isten és a társadalom előtt nem kedves a kapcsolat, ahol két fél házasság nélkül érintkezik. Tehát mindkét család bevonásával zajlik a frigy, a fiatal pár bevonja a döntéshozatalba a szülőket is. Érdekes népszokás Szenegálban, hogy a hölgyeket gésa szerűre túlsminkelik, mert nagyon esztétikusnak számít a minél fehérebb bőr, majd gyönyörű ruhakölteménybe öltöztetik. Az esküvői ceremónia során többször is átöltöznek. A dakari esküvőket utcabálként lehet elképzelni. Bérelnek sok széket és sátrat, hívnak tánccsoportokat, dobosokat, akik a hangulatért felelősek. Aztán egy idő után megjelenik a griot, vagy történetmesélő, aki afrikai hárfával vagy tökedényből készült bongónak is nevezett ujjzongora szerű hangszerrel énekli meg az ifjú pár történetét, és hosszú életet, gyermekáldást kér rájuk. A vendégek itt is ajándékot hoznak; egy rekesz Fanta, fröccsentett műanyag lavór, háztartási kellékek is előkerülnek ilyenkor.

És az esküvő után?

A nő rendszerint a férfihoz költözik, de társadalmi státuszt tükröz, ha meg tudják tenni, hogy külön lakóegységbe költöznek. Vidéken az apa vagy nagypapa portáján építenek plusz kunyhót, ahol elkezdik a közös életüket. A fővárosi közegben, ha a szobák száma engedi, akkor több generáció él együtt egy kiterjedt nagycsaládnál, külön szobákban, közös konyhával és fürdővel. Többnyire nem is konyha van, inkább a teraszon, folyosón faszántüzelésű vagy gázpalackos helyen főznek az asszonyok.

Gyakori, hogy a feleségek felosztják egymás közt a hét napjait, ki mikor főz az egész családra.

Ha gazdagabb afrikai családról beszélünk, természetesen külön lakásba költöznek a fiatalok.

Később elváltak a férjével – az ott mennyire fér bele, mit tudtak ezzel kezdeni?

Nem jellemző a válás, nem is tudom, hogy egyáltalán hallottam-e valakiről, aki még elvált. Ha két ember közt megromlik a kapcsolat, akkor is inkább együtt maradnak. Kevesebbszer látják egymást, külön költöznek, de nem válnak el, mert ez Istennek nem kedves.  

Mennyire fogadják el önt fehérbőrű nőként Afrikában? Nehéz volt kapcsolatot létesíteni az ottaniakkal és érvényesülni a kinti üzleti világban?

2004-ben jártam először Afrikában, 2014-ben pedig utakat kezdtem szervezni. Abban a tíz évben mást nem csináltam, csak próbáltam megfigyelni, megérteni, és megismerni, amit csak lehet. Olvastam angolul, franciául és magyarul, figyeltem az afrikai híreket és igyekeztem megérteni a kinti dinamikát. Utána kezdtem el az üzletszerű tevékenységet; kulturális antropológiát és afrikanisztikát tanultam, ez volt a kulcsa, hogy porondra léphessek a turisztikai szektorban, mert hiteles voltam és komolyan vettek. 2010-ben az Magyar-Afrikai Társaság kiadásában megszületett a Kongó - Torday Emil nyomában című könyvem. Úgy tapasztaltam, ez a teljesítmény elég ahhoz, hogy komolyan vegyenek. 

Életbevágóan fontos munkát végzek, így teljesen mindegy, nő vagy férfi vagyok,

csak hozzam a turistákat, mert több száz ember élete múlik ezen, még ezzel a kis családi vállalkozással is sokak napjait meghatározom. Nem is tudjuk felfogni, mennyit számít nekik egy tizenhat fős turistacsapat, mennyit költ ennyi ember, amiből a helyi sofőrök, hotelban dolgozók és idegenvezetők etetik a családot. Lehet, ha bányászatban gondolkodtam volna, nem lettem volna ennyire sikeres. 

Fotók: Szilasi Ildikó

Ajánljuk még:

Édeskeserű ballada a szülőföldről: táncban elmesélve

Május 10-én látható újra a Magyar Állami Népi Együttes ismét színpadra állított Édeskeserű című előadása a Hagyományok Házában. A táncköltemény korszerű vizuális nyelven, feszesebbre szerkesztett jelenetekkel, konkrétabban fogalmazva, de az alapüzenetét nem feledve éled újjá.