Gyökerek közül kiszakítva lehetek igazán magyar?

Nagybátyám, aki 40 évet élt itt Svájcban, egyszer azt mondta nekem, hogy a honvágy soha nem múlik el. Na de mi az a honvágy? Mire vágyunk ilyenkor tulajdonképpen?

Egy éve élek külföldön, és amikor engem megkérdeznek arról, hogy van-e honvágyam, nemmel felelek. Talán azért, mert még nem éltem távol a hazámtól ehhez eleget, vagy, mert nagybátyám szomorú szavai jutnak eszembe, és az, hogy milyen összeegyeztethetetlen számomra a honvágyból fakadó gyötrődés azzal a tudatos döntéssel, hogy egy másik országban élem le az életemet.

Mégis, néha tisztán és erősen érzem azt, hogy itt valami más. Csak hogy a legbagatellebb témával kezdjem: a belvárosban éjnek évadján nem tudok 200 forintos pizzát venni, mert itt a pizza aranyárban van, és ha ennyi pénzt kiadok, akkor már inkább valami minőségibb ételt vásárolok. De leginkább főzök. A híres magyaros ételek épp ezért őszintén nem hiányoznak, hiszen sokkal gyakoribbak lettek az asztalunkon; itt több hazait főzök, mint otthon.

Sokszor hallottam már, hogy külföldön az ember magyarabb, mint otthon, és ez nálunk valóban így van.

Ha otthon vendégeim jöttek, az ételre nem nagyon helyeztem hangsúlyt, de ha itt meghívok valakit, egyből arra terelődik a szó a barátommal, hogy kinek a tradicionális ételeit főzzünk; perzsa, vagy magyar vacsora legyen. Karácsonykor pedig büszkén töltöm a káposztát és aggatom a fára a szaloncukrot, hogy majd minden látogatónak elmeséljem, nálunk Magyarországon ez így járja. Meglepő volt tapasztalnom azonban, hogy talán az egyetlen étel, ami hiányzik, az a szalonna és a kolbász, amit otthon évente egyszer, ha megettem...

No, de menjünk az alapvető szükségleteinknél egyel mélyebbre. Talán mások itt az emberek? Nem és igen. Nem, hiszen mindannyian hasonló krízisek és vágyak között egyensúlyozunk. És igen, mert itt a történelem és a nevelés más életvitelt és világlátást alakított ki.

Kiskoromban vágytam erre a különlegességre, ami a „külföldiséggel” együtt jár, csakhogy itt a lakosság nagy része „más”.

Munkahelyemen együtt dolgozom némettel, portugállal, szerbbel, peruival, Sri Lankai-val, akikkel amerikai és brit gyerekeknek tartunk terápiát, aztán hazamegyek az örménytől bérelt lakásomba. Novemberben lelkesen készítem az adventi naptárat, márciusban az iráni újévet ünneplem a barátommal, és áprilisban az opera előtt várom izgatottan, hogy a lángoló máglya közepén végre felrobbanjon a hóember feje, előre jelezve, hogy milyen meleg nyarunk lesz (ez a Sechseläuten, a huszadik század első fele óta megmaradt zürichi hagyomány).

Én ezt a sokféleséget szeretem, mégis,

néha hiányzik az az érzés, hogy egynek érezzem magam a társadalommal,

mintha egy homogén masszában úsznék, amiben a nemzeti identitás összeköt mindenkivel. Erre nem mindenki vágyik, és ez természetes is, meg persze az összetartozás a nemzeti egységen kívül még rengeteg élményben megnyilvánulhat, mégis, mikor először hallottam egy év után a magyar Himnuszt, csak úgy zubogtak a könnyeim.

Engem úgy neveltek, hogy a nemzethez tartozást értékként éljem meg, és büszke legyek származásomra. Itt, Svájcban az állampolgárság megszerzése rendkívül hosszadalmas és bonyolult folyamat, és talán éppen ezért hallom sokaktól, amint büszkén mesélik: 15 év után svájciak lettek.

Számomra viszont elképzelhetetlen, hogy valaha azt mondjam, svájci vagyok.

Vajon nagymamám pécelinek érezte magát, miután feleségül ment nagyapámhoz, és felköltözött Füzesabonyból? Neki is akkoriban 4-5 órájába telt „hazajutni” Abonyba, és ugyanúgy ki volt szakítva gyökereiből, mint én: őt ugyanúgy nem ismerték a szomszédok, mint engem, nem tudták róla az egész városban, hogy a fotós Margit lánya, és nem kérdezték meg tőle a házaik előtt üldögélő idős nénik, hogy „na férjhez ment már a Bözsike?”.

Nekem hiányoznak ezek a fejkendős öreg nénik (mert itt még az idős nénik is Jane Fondaként lejtenek a Bellevue-n). Hiányoznak azok a csodaszép mozaikos termálfürdők (senkinek nem ajánlom, hogy Svájcban termálfürdőbe menjen, mert rendkívül kiábrándító a hazai után), az Andrássy út fái, a Nagykörút nyüzsgése, a monumentális pesti építészet, a Deák tér és a Vigadó, a Parlament látványa a Margit hídról és a Hármashatárhegy.

Aztán néha az itteni nagy harmóniában hiányzik a rumli a vidéki ház mögött, a padláson hánykódó videókazetták és nagypapám régi verseskötetei. Már egészen elfeledtem, hogy milyen csodálatos érzés, mikor egy József Attilát vagy Pilinszkyt szavalok, és a közönség rákapcsolódik erre a láthatatlan kötélre, amin végigszalad az a rengeteg érzelem, mely mindannyiunk sajátja, mely a közös múltunkból és élményeinkből ered. Mert a szavak érzelmi töltetét és a ritmus lüktetését hiába próbálom svájci barátaimnak lefordítani;