Fémbe öntött házi áldás egy társasház védelmezője

Szép, sima, homokszínű terméskő lapok fedik a földszinti lábazatot, keretezik a bejárati kaput. A kapubéllet íve is szemet gyönyörködtető. Tökéletes finomság. Minek is? A Bajvívó utca 1936-ban Jurányi közként sem volt a legdrágább budai környék. Szimpla polgári elegancia, finom vonalak, modern, világos lakások, kényelem.

A ház homlokzatán geometrikus betűkkel díszített tábla hirdeti a tervezők és kivitelező mérnökök neveit:

„Tervezte Bardon A. okl. építészmérnök, építette Ginczler H. okl. építészmérnök 1935-1936”.

Dr. Bardon Alfréd műegyetemi tanár, művészettörténész, festőművész, műépítész és rajzoló – sorolja a házat megálmodó építész sokféle tehetségét a szakirodalom. 1927-ben végzett a Királyi József Műegyetem építész karán. Első munkáját Rómában lelhetjük meg: A Szent Péter Bazilika oldalfalán található emléktáblát, amely a Szent István királyunk alapította, de 1776-ban lebontott Szent István zarándokháznak állít emléket.

1930-tól Pesten dr. Hültl Dezső irodájában dolgozott, ebben az időben több mint 40 templom berendezését, berendezési tárgyait, falfestményeit tervezte meg. 1940-ben ledoktorált, és 1940-42-ig a Műegyetem Rajz tanszékének magántanára volt. A háború után ő vezette az egyetem háborús sérüléseinek felújítási munkálatait. 1952-ben rendes egyetemi tanárrá nevezték ki, és megbízták a Rajz tanszék vezetésével, amely tisztet nyugdíjazásáig, 1960-ig betöltött.

Ő tervezte többek között a Blaha Lujza téri metrómegállót.

Életművéből kiállítás nyílt Visegrádon 2013-ban, mellszobra a Műegyetem udvarán áll.

Ginczler H. (Ginczler Hermann építész (1899-?) leginkább kivitelezőként volt ismert a két világháború közti Budapesten. Főleg Új Lipótvárosban épültek modern stílusú társasházai, amiket azonban tőkeerős háttér hiányában általában hitelből épített fel, eladásukból remélve kiegyenlíteni kölcsöneit. A könyvelés azonban nem volt erőssége, pereiről, hitelezőivel való hadakozásairól korabeli lapok sora tanúskodik. Itt, a mai Bajvívó utcában úgy tűnik, szerencséje volt, 1938-ban a Juhász Házépítő és Ingatlanforgalmazó Szövetkezet volt az akkor még Jurányi-köz 1 tulajdonosa. Ginczler Hermann Pesten élte túl a háború poklát, emigrált, Londonban halt meg valamikor az 1960-as évek közepén.

A takaros városi sarokház majdnem pont ugyanígy nézett ki az építés évében.

Az egyetlen eltérés – meglepő fordulat – mostani legszebb részletében látható: a lábazat elegáns burkolata kő helyett klinkertégla volt, ahogy a Tér és Forma 1937-es évfolyam 10. száma tudósít gondos leírással a klinkertégláról, illetve arról, miért jobb, mint a hagyományos burkolóanyagok. Aztán mégsem lehetett olyan jó, mert még a háború előtt lecserélhették a ma ismert verzióra. Ilyen igényes munkát nehéz kinézni a szocialista építőiparból.

Ugyanezen lap rajzokat közöl a lakások elrendezéséről is. Ezek szerint a földszint kivételével minden szinten minden lakáshoz épült egy-egy terasz, és minden szinten volt egy kicsi garzonlakás. A földszinten egy darab egy szoba-hall, két darab kettő szoba-hallos, kényelmes lakás néz a Jurányi – vagy a ház építésekor még Jurányi köznek nevezett, csöndes kis – utcára. A felső emeleteken szintenként három, egyenként két szoba-hall-cselédszobás, és egy kis garzonlakás épült. Ezen felosztás a nagyrészt eredeti formájukban megmaradt bejárati ajtókból sejthetően máig megmaradt.

A lépcsőház kis méretét nagy ablakok teszik tágassá és világossá, a ránézésre eredeti, kiváló állapotú padló, a ragyogóan felújított korlát és frissen festett falak mind-mind azt mutatják, ezt a házat szeretik. Ide jó bejönni, itt jó lakni.

De nem ettől különös ez a ház. Nem ez benne a csoda. Hanem a fémbe öntött áldás, ami óvja, védi több mint nyolcvan éve. Egy ima van ugyanis a bejárati kapuba öntve. A Tér és Forma magazinból tudjuk, a kapu is Bardon Alfréd terveit dicséri. Az ajtószárny két oldalán, a fém kapurácson a következő szöveg olvasható szépen tervezett betűkkel, kétszavanként, kétsoronként elosztva, hogy jól belevésődjön az elképedt XXI. századi látogató agyába:

„Az otthon az ember boldogsága és öröme. Isten áldása és békéje lakozzék e házban.”

S hogy az ember elhiggye, amit lát, a kapu középső rácsozatán a fent említett boldogság, öröm és áldás megtestesítői láthatók: pólyás baba, olvasó nő, pipázó öregember, italt tálcán kínáló nő, hátát domborító macska. A jólét, a boldogsággal áldott otthon ismérvei. Ezeket kívánták az itt lakóknak a ház építői.
A kapu felső harmadában pedig a tervező neve és a ház építésének éve olvasható, valamint a pontos cím, s vele a hit, hogy a Jurányi utcába torkolló csendes kis köz neve örökre Jurányi marad.

 

Nemcsak az a csoda, hogy a tervezők vették a fáradtságot, és egy áldást faragtak a bejárati kapu fém szerkezetébe, hogy az minden nap fogadhassa a fáradtan hazaeső lakókat, de az is, és az még inkább, hogyan élte túl ez az áldás az elmúlt sok-sok évet? Kezdve ugye a háborúval, majd a fémgyűjtő MÉH-korszakkal, aminek a számlájára sok szép kovácsoltvas, lift, korlát és kapuzat eltűnése írható. Nem beszélve a kommunizmus langyosabb, de változatlanul hit- és vallásellenes évtizedeiről, és az elmúlt harminc év pénztelen gazdátlanságáról, amikor ha volt kis keret, jellemzően az sem egy áldás védelmére ment.

Hacsak nem egy kivételes lakóközösségről beszélünk, akik szívén viselték nem csak szép házukat, de a kaput, aminek nincs párja Budapesten.

„Isten áldása és békéje lakozzék e házban” – az elkövetkező nyolcvan évben is!

Helyszínbejárás: 2020. december

Forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt