Egyiptomból az Antarktiszra: a szánkó hódító útja ma is tart

A szánkózás ma már jószerivel a gyerekek szórakozása, esetleg sportolók szenvedélye, de nem volt ez mindig így. A szánkó régen az egyik legfontosabb jármű volt – nem csak télen.

Működési elve az évek során nem sokat változott: a szán aljára kettő vagy több viszonylag keskeny, sima, sílécszerű talpat tesznek, így ha súlyosak is a szállítandó terhek, a súrlódási erő kicsi, így könnyebb az anyagmozgatás – és az anyag lehet ember, építőanyag, gyógyszer, szinte bármi. Ráadásul hó sem feltétlenül kell hozzá, megfelelő körülmények között homokon is bevethető! Az első, használatáról tanúskodó bizonyíték az egyiptomiakhoz kötődik: Dzsehutihotep kormányzó sírján található egy kép, amelyen rabszolgák tömege egy súlyos terhet vonszoló szánt húz:

 A kolosszus szállításának rajza / Forrás: Wikimédia

Európában régen is főként a téli hónapokban jutott szerephez a szán és a szánkó, ugyanis hóesésben átvette a szekerek feladatát. A 19. és 20. században rendkívül népszerű közlekedési eszköz volt különösen az olyan, hóval gyakorta fedett területeken, mint Oroszország vagy Szibéria. Expedíciók során is használatos volt, például nagy segítséget nyújtott, amikor az 1900-as évek elején a brit felfedezők az Antarktiszra utaztak.

A szánokat nemcsak azért használták, hogy árut vagy különböző felszereléseket juttassanak egyik helyről a másikra, hanem azért is, hogy embereket, illetve üzeneteket vigyenek. Az 1800-as évek végére igen felkapottá vált – többek között az alaszkai aranyláz miatt, amiben ez bizonyult a leghasznosabb szállítóeszköznek –, ételt, italt és leveleket is szállítottak a segítségével, aztán 1925-ben az alaszkai diftériajárvány idején szánokkal juttatták el a betegeknek a gyógyszereket a hóval, jéggel borított területeken. E térségben egészen addig szinte kizárólag szánokkal oldották meg a szállítást, míg a repülőgépek és a teherautók át nem vették ezt a funkciót. Alaszkában, Grönlandon és Kanada bizonyos részein a mai napig használnak szánt és szánkót.

 Fotó: Pexels

A szán húzóerejét mikor mi biztosította: a hely és az idő sajátosságai szerint rénszarvas, ló, öszvér, ökör is húzhatta a járművet, és természetesen a kutyákról sem feledkezhetünk meg. Szánhúzásra nem minden négylábú képes: fontos a láb terhelhetősége, a vastag szőrzet, az egészséges étvágy, hogy szeressenek csapatban dolgozni, és hogy ne legyenek agresszívek társaikkal és az emberekkel szemben sem. A szibériai huskyt és az alaszkai malamutot – a két legjobb szánhúzó ebet – nagyjából háromezer éve használja szánhúzásra az emberiség. 

Az egyik legismertebb szánhúzó kutya Balto volt, aki 1925-ben, a diftéria idején volt egy kutyacsapat vezetője. Hat nap alatt több mint ezer kilométert tettek meg a hóban. Baltóról később film készült, és szobra is van, ami a New York-i Central Parkban látható.

Ha van is állat a szán előtt, a havas, jeges tájon korántsem olyan egyszerű a hajtók dolga, mint gondolnánk, ugyanis dacolni kell a faggyal és a széllel, valamint figyelni kellett arra, hogy a húzók bírják az iramot, és hogy eljuttassák a rakományt a célhoz.

Persze arra is korán rájöttek, hogy a szánkózás szórakoztató is tud lenni, ha egyszer kedvtelésből, és nem muszájból csináljuk. A skandináv térségben már a 15. században rendeztek szánkóversenyeket, de arra, hogy hivatalos sport legyen, még soká kellett várni.1883. Davosban tartották az első nemzetközi szánkóversenyt, majd 1935-ben alapították meg a Nemzetközi Szánkó- és Bobszövetséget, 1966 óta pedig olimpiai sportág. 

Ráadásul egy olyan sport, amit kicsik és nagyok egyaránt élveznek. Talán nincs is olyan ember, aki ne örülne neki, mikor végre esik pár centi puha hó, és előszedhetjük a szánkót – reméljük, egyre többen hoznak (környezet)tudatos döntéseket annak érdekében, hogy ezt az örömöt minél tovább megtapasztalhassuk!

Nyitókép: Fortepan / Torjay Attila