A Bartók Béla út 36-38. szépséges, arányos, hatalmas tömb, részben a Gárdonyi Géza térre, részben a Bartók Béla és a Bercsényi utcákra nyílik mind a négy magas emeletével. Álljon itt néhány kép és szó, ami visszaadja egy gyönyörű ház látványát és hangulatát.
Honnan ez a ház?
A ház építésének éve 1911, a megrendelő dr. Palócz Ignác orvos és felesége, a tervező Schwartz Jenő és Horváth Antal.
A építtető doktor úr 1867-ben született a Nógrád megyei Terenyén, Bécsben és Pesten végezte az egyetemet. Az 1892-es kolerajárvány idején a budai „barakk-kórházban” volt segédorvos, a Szent János kórházban dolgozott. Németországban, Svájcban és Olaszországban tanulmányozta a természetes gyógymódok erejét, erre, a már a századfordulón is népszerű gyógyítási módszerre alapozta virágzó vállalkozását. Magánrendelője előbb a Vámház körút 7. alatt, majd a Kerepesi (1906-tól Rákóczi) út 12-ben volt. A korabeli hirdetések szerint „biztos és maradandó gyógyulást lehetett elérni” kezeléseivel, továbbá „bármely betegségekkel járó fájdalmak megszüntetését” is el tudja érni az általa használt módszerrel. A vonzó hirdetések megtették hatásukat, egymásnak adták a kilincset a reménykedő betegek, a gazdagodó doktor úr pedig megépíthette bérházát a divatos, épp kiépülő Lágymányoson.
A megbízott építészpáros, Schwartz és Horváth pesti bérházai jellemzően nagy méretűek, tágas lakásokkal, belső udvarokkal, igényes kivitelű közös terekkel, lépcsőházakkal épültek. Dacára a viharos huszadik század minden átkának, a mai napig bérházak sokasága tanúsítja az iroda tehetségét, munkájuk igényességét. Leginkább az Erzsébetvárosban, a Belvárosban, a Lipótvárosban, Budán a Lágymányoson építkeztek. Kizárólag Budapesten dolgoztak, megbízóik többnyire a tehetős zsidó polgárság köreiből kerültek ki: gazdag kereskedők, vállalkozók, ingatlantulajdonosok kérték fel őket.
Az eklektikus szecesszió stílusában dolgoztak, házaikat jellemzően táncoló hölgyek, játszadozó puttók, bőségkosarak, korsók, körzők és vonalzók díszítik, valamint szebbnél szebb Zsolnay-csempék és Róth Miksa műhelyét dicsérő színes, metszett, maratott ablakok ékesítik a házak belső tereit. Ahogy belép az ember, a padlóburkolaton akad meg először a szem….
Ide kötődő mesterek
A ház több hírességgel büszkélkedhet, kezdve rögtön egy intézménnyel: a Karinthy keresztelte Szatyor és Hadik kávéházak itt működnek. A Hadik helyén 1900 óta létezik kávémérés, először Fehérvári néven működött, később, 1911-ben, a ma itt álló bérházban Somló Vilmos vezetésével indult újra a közeli Hadik laktanyáról elnevezett ikonikus hely. A tulajdonos az ott székelő tisztektől várta az üzlet felvirágoztatását, ám az köztudottan egész másféle népeknek, íróknak, költőknek és szerkesztőknek, Karinthy Márton szavaival „Karinthy udvartartásának” köszönhette a legendás tündöklést, és máig élő, regényes hírét.
A környéken élő írók feleségei fedezték fel maguknak a közeli, akkor még álmos, „gyéren látogatott”, vidéki hangulatú kávéházat. Négyen kezdtek először ide járni: Devecseriné Guthi Erzsébet, Karinthyné Bőhm Aranka, Klug Böske és Kondor Lívia, akiknek nyomában jelentek meg a férjek, barátaik, kollégáik, és velük a regényes történetek, amelyek a mai napig éltetik a környéket és szellemi központját, a Hadik kávéházat.
És még ott van Csontváry Kosztka Tivadar, aki utolsó éveiben bérelte a sarokház emeleti műtermét. Aztán Gerlóczy Gedeon, a megmentő is, akinek hála mégse ponyvának használták fel a festő halálakor eladóvá vált, álomszerű Csontváry-képek vásznait. A legendás felvásárlásról többféle anekdota kering, álljon itt Gerlóczy Gedeon visszaemlékezése az Újbuda 2006. februári számából:
„Egyetemi kollégáimmal gyakran voltunk együtt. Egyik este kollégáim bejöttek hozzám, hogy a körtéri Szatyor bárban jazzmuzsika van. Pakoltam és velük mentem. Amint a Fehérvári utca 34-36-os (ma Bartók Béla út 36-38) sarokház mellett elhaladtunk, a ház kapuján egy táblára lettem figyelmes, melyen Műterem kiadó szövegű hirdetés volt. Bementem a házfelügyelőhöz, hogy érdeklődjem. Elmondotta, hogy a műterem egy kedves, öreg festő bérleménye volt idáig, de az a János Kórházban meghalt.
A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak; a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmes hatásuk volt.
Kopogtattam, végül benyitottam. Egy idősebb hölgy, Kosztka Tivadar nővére, Anna néni, a padlón szétszóródott iratokat, leveleket rendezgette. Rajta kívül még 7-8 személy volt a teremben. A papírokat egy kosárba gyűjtötte, és igyekezett rendet teremteni a műteremben. A szót egy fiatal festőművész rokon vitte, ki hangoztatta, hogy a festmények, rajzok, művészi értékkel nem bírnak, de mivel a képek kitűnő minőségű belga vászonra vannak festve, komoly értéket jelentenek. Az idős Kosztka Antal kérdésemre közölte, hogy a hagyatékot árverésen fogják eladni. Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén. Anna néni elkészült a takarítással. Én, mint a legfiatalabb, segítettem a kosarat a házfelügyelőhöz levinni, ahol az iratokat átadták, hogy tüzeljék el őket. Utána elbúcsúztunk. A család a Ferenc József híd felé indult, én meg a Szatyor bárba. Közben gondolkoztam, tépelődtem. Édesapám az inflációra figyelmeztetve javasolta, hogy az árvaszéktől kapott részvényeket átvéve, próbáljam őket okosan befektetni. Talán tíz lépést mehettem, amikor visszafordultam. Csengetésemre a kapun a házfelügyelő jött ki, aki csodálkozva kérdezte, hogy talán fenn hagytam valamit? Nem! feleltem, hanem Magával szeretnék beszélni. Bementünk és hamar megállapodtunk: a kosár iratot kértem, megkaptam, és hónom alatt két óriási csomaggal hazafelé indultam. Ezen az éjszakán nem sokat aludtam. Másnap ópapa részvényeivel a táskámban indultam a bank felé, majd a tőzsdénél próbálkoztam, ahol kb. húszezer svájci frankot sikerült kapnom a részvényekért. Az árverés után még annyi pénzem maradt, hogy egy bútorszállító kocsit bérelve, lakásunkra szállíthattam a megvásárolt anyagot.”
A ház dísze
A kezdetben csupán húsz lakással épült Bartók Béla úti házban a kék színé a főszerep. Mint oly sok, a huszadik század elején épült bérházban, itt is sötétkék csempe keretezi a főlépcsőt a földszinttől egészen a legfelső szintig bő másfél méteres magasságban. A mélykék, jó eséllyel Zsolnay burkolat látszólag mindent kibírt, háborúkat, az ezen a környéken kivételesen kíméletlen 1956-os harcokat, és az azóta is kitartó, megbízható pénztelenséget. Tengerkék szín nem tűnik kopottnak az első 110 év után sem, itt lépcsőt mászni már-már ünnep.
A régiek értették a színek szimbólumát, így nem lehet egészen véletlen a kék választása. Mária ruhájának színe csillapít, nyugtat, gyógyít, felemel, az önzetlen szeretet, a transzcendens színe, a végtelen felé való igyekezet szándékának szimbóluma. Továbbá szép, sőt, gyönyörű, így az első, viharos évszázad után is.
A falak és ajtók állapota keserves kontrasztot képvisel a korát meghazudtoló módon csillogó csempeburkolat mellett: a nagyrészt eredeti folyosóajtók alatt galambpiszokgyűjtő kartonok éktelenkednek, hiába a mindent túlélt, öreg ajtók eredeti ablakszemei, kilincsei, a gyönyörű burkolatok, a belső összkép szomorú.
A világ pénze is kevés lenne talán egy alapos felújításhoz, bár a nagy munkák, mint a homlokzatfelújítás, már megtörténtek. A földszinten szívmelengető részletek akadnak azért, például mint régi lakók listája vagy a ház története képekben. Ezek, és a hibátlan padlóburkolatok megléte mind-mind házára büszke, a részleteket értékelni képes, összetartó lakóközösségre utal. Őszintén drukkolok a teljes ház méltó állapotának mihamarabbi eléréséhez.
Helyszínbejárás 2016, 2021
További forrás: Saly Noémi: Törzskávéházamból zenés kávéházba – séta a budapesti körutakon, Oziris Kiadó Budapest, 2005.
