Elutasított, skizofrénnek bélyegzett festőművész, akit csak az utókor ismert el: Csontváry Kosztka Tivadar

Kult

Elutasított, skizofrénnek bélyegzett festőművész, akit csak az utókor ismert el: Csontváry Kosztka Tivadar

1853-ban látta meg a napvilágot Csontváry Kosztka Tivadar, az egyik legjelentősebb, legismertebb festőművészünk. A különcnek, de inkább bolondnak vélt festő negyvenévesen pályát váltott, gyógyszerészből ecsetforgatóvá képezte magát, hogy beteljesítse élete célját. Október 18-án, a magyar festészet napján életéről emlékezünk, melyben a hivatástudat, az újrakezdés, a bátorság és a tanulási iránti vágy is központi szerepet kapott.

1853. július 5-én a felvidéki Kisszebenben látta meg a napvilágot Kosztka Mihály Tivadar. Már gyermekkorában is a természet szerelmese volt, rovarokkal, dongókkal, méhekkel beszélgetett, mikor odajutott, mégis úgy döntött, hogy apja mintáját követi, gyógyszerésznek áll. A budapesti tudományegyetemen szerzett oklevelet, ám azzal párhuzamosan az orvosi és a jogi karon is folytatott tanulmányokat.

Amikor 1880. október 13-án, a huszonhét éves patikussegéd a gyógyszertár előtt ülve egy ökrös szekeret firkálgatott unalmában a vénycédulára, a háta mögött álló idős főnöke felkiáltott, majd egy erős vállcsapás kíséretében csak annyit mondott:

„Hisz maga festőnek született!”

Történelmi pillanat ez a másodperc, Csontváry megmagyarázhatatlan boldogságérzetről számolt be önéletrajzában az eset kapcsán. A rajzot végül oldalzsebébe csúsztatta, majd hazafele tartva, a háta mögül, fentről, élesen kivehető isteni hangot hallott, mely így szólt: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél.”

A festőművész életében többször is felmerült a skizofrénia gyanúja, hiszen semmiképp sem jó jel, ha az ember hangokat hall. Czeizel Endre kutatási eredményei szerint azonban a feltevés alaptalan.

A bók, és a titokzatos hang elültette Csontváry fejében azt a bizonyos gondolatmorzsát, mely életcéljához és hivatástudatához vezetett: elhatározta, hogy gyógyszerészből ecsetforgató lesz. 1881-ben Rómába utazott, hogy Vatikáni levéltárban Raffaello festményeit tanulmányozza, hogy „kibetűzze a rá váró munkát”. Saját bevallása szerint

nem volt elégedett Raffaello műveivel, úgy gondolta, különbet is alkothatna, könnyen túlszárnyalhatja.

Egy évtizedig készült lelkileg és anyagilag is erre a túlszárnyalásra, víziójának beteljesítésére, nagy művének megalkotására.

Amikor hazatért, továbbra is gyógyszerészként élt, ám tervet készített, amely lehetővé tette, hogy a későbbiekben a festészetnek és az utazásoknak szentelje mindennapjait. 1884-ben patikát nyitott Gácsban, tíz év alatt pedig sikerült annyit félretennie, hogy bérbe tudja adni az üzletet – így került az anyagi függetlenség előszobájába a művészlélek patikus. 1894-ben a negyvenegy éves Kosztka Mihály Tivadar tanulni kezdte a festészetet, illetve utazni indult. Fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát.

Tanulmányai során rövidebb és hosszabb utazásokba fogott, hogy felszabadítsa a zsigereiben bújó kreativitást, de legfőképp, hogy megtalálja életének – és ezzel festészetének – motívumát, amely a természet lett. Leginkább Közel-Keleten, Észak-Afrikában tett útjai inspirálták festészetét, ekkor születettek meg a legjelentősebb alkotásai. Az 1900-as évek kezdetén Egyiptomban, Marokkóban, Palesztinában és Libanonban is járt, elkészítette két legjelentősebb művét is, A magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbant, valamint az Esti halászat Castellamaréban, a Mária kútja Názáretben és a Naptemplom Baalbekben c. festményeit is.  

csontváry_kosztka_tivadar

 

Csontváry életében az anyaghasználat mindig is kérdés tárgyát képezte, hiszen a tévhittel ellentétben nem olajjal festett, hanem egy speciális, maga által összeállított és kikísérletezett, anilinalapú, színtartósságért felelős, temperatípusú festékkel. Megrögzötten kutatta a napszakok színvilágát, a nap és a fény természetét, az általa kikevert festékanyagnak köszönhetően pedig sikeresen és érzékletesen alkotta meg a napszakok színváltozásait, a „pasztellesen csillogó napútszíneket”: a „fájdalmas rózsaszínt”, „világító sárgát”, „borzongató kéket” és a „lángoló pirosat”.

csontváry_kosztka_tivadar

 

Festményeit először 1905-ben mutatták be Budapesten, majd 1907-ben Párizsban. Az eredmény kudarc volt, teljes elutasítás, senki sem ismerte el tehetségét, gúnnyal, értetlenséggel fogadták a festményeket – utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást be sem fejezve, felhagyott a festéssel.

Csontváryt nem fogadta be a társadalom, furcsa különcnek tartották, elmebajosnak. A kudarc demotiválattá tette, téveszméi eluralkodtak rajta. 1909-től egyáltalán nem festett, csupán írt, 1915-től az egészsége is folyamatosan romlott, 1917-ben pedig eladni kényszerült bérbe adott patikáját. Nélkülözéssel, kudarccal, mellőzöttséggel, bánattal teltek utolsó évei, mígnem 1919. június 20-án, verőérgyulladásban meghalt a budapesti Új Szent János Kórházban.

Körülbelül harminc évet kellett arra várni, hogy az útókor elismerje munkásságát. A szerencsén múlt a híres magyar festő örökségének megőrzése, hisz óriási képeit az örökösök kocsiponyvaként szerették volna eladni a fuvarosoknak mikor az ifjú Gerlóczy Gedeon építész közbelépett. Felvásárolta a képeket, hogy azok véletlen se vesszenek el. 2012-ben 240 millió forintért kelt el a Traui tájkép naplemente idején c. festménye.   

1949-ben, egy párizsi kiállításon Picasso így nyilatkozott a magyar festőről: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak”. 

Felhasznált irodalom itt és itt

Ajánljuk még:

Egy férfi attól lesz erős, hogy mellette van egy erős nő – nem csak a táncban: Fitos Dezsővel és Kocsis Enikővel beszélgettünk

A néptánc reneszánszát a szerelem élteti. De nem ám a közhelyes, folklór iránti rajongás, hanem azoknak a zseniális alkotóknak a forrás, a teremtés és egymás iránti szerelme, akik nemcsak életre keltik eleink gazdag tánchagyományát, de virtuóz koreográfiáikkal, vibráló előadásmódjukkal mágnesként vonzzák ebbe a világba a ma emberét is. Két ilyen csillagszemű, táltoslábú tehetséggel, Kocsis Enikő és Fitos Dezső Harangozó Gyula-díjas táncművészekkel, a Fitos Dezső Társulat vezető házaspárjával beszélgettünk – nem csak néptáncról.

 

Már követem az oldalt

X