Elutasított, skizofrénnek bélyegzett festőművész, akit csak az utókor ismert el: Csontváry Kosztka Tivadar

Kult

Elutasított, skizofrénnek bélyegzett festőművész, akit csak az utókor ismert el: Csontváry Kosztka Tivadar

1853-ban látta meg a napvilágot Csontváry Kosztka Tivadar, az egyik legjelentősebb, legismertebb festőművészünk. A különcnek, de inkább bolondnak vélt festő negyvenévesen pályát váltott, gyógyszerészből ecsetforgatóvá képezte magát, hogy beteljesítse élete célját. Október 18-án, a magyar festészet napján életéről emlékezünk, melyben a hivatástudat, az újrakezdés, a bátorság és a tanulási iránti vágy is központi szerepet kapott.

1853. július 5-én a felvidéki Kisszebenben látta meg a napvilágot Kosztka Mihály Tivadar. Már gyermekkorában is a természet szerelmese volt, rovarokkal, dongókkal, méhekkel beszélgetett, mikor odajutott, mégis úgy döntött, hogy apja mintáját követi, gyógyszerésznek áll. A budapesti tudományegyetemen szerzett oklevelet, ám azzal párhuzamosan az orvosi és a jogi karon is folytatott tanulmányokat.

Amikor 1880. október 13-án, a huszonhét éves patikussegéd a gyógyszertár előtt ülve egy ökrös szekeret firkálgatott unalmában a vénycédulára, a háta mögött álló idős főnöke felkiáltott, majd egy erős vállcsapás kíséretében csak annyit mondott:

„Hisz maga festőnek született!”

Történelmi pillanat ez a másodperc, Csontváry megmagyarázhatatlan boldogságérzetről számolt be önéletrajzában az eset kapcsán. A rajzot végül oldalzsebébe csúsztatta, majd hazafele tartva, a háta mögül, fentről, élesen kivehető isteni hangot hallott, mely így szólt: „Te leszel a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél.”

A festőművész életében többször is felmerült a skizofrénia gyanúja, hiszen semmiképp sem jó jel, ha az ember hangokat hall. Czeizel Endre kutatási eredményei szerint azonban a feltevés alaptalan.

A bók, és a titokzatos hang elültette Csontváry fejében azt a bizonyos gondolatmorzsát, mely életcéljához és hivatástudatához vezetett: elhatározta, hogy gyógyszerészből ecsetforgató lesz. 1881-ben Rómába utazott, hogy Vatikáni levéltárban Raffaello festményeit tanulmányozza, hogy „kibetűzze a rá váró munkát”. Saját bevallása szerint

nem volt elégedett Raffaello műveivel, úgy gondolta, különbet is alkothatna, könnyen túlszárnyalhatja.

Egy évtizedig készült lelkileg és anyagilag is erre a túlszárnyalásra, víziójának beteljesítésére, nagy művének megalkotására.

Amikor hazatért, továbbra is gyógyszerészként élt, ám tervet készített, amely lehetővé tette, hogy a későbbiekben a festészetnek és az utazásoknak szentelje mindennapjait. 1884-ben patikát nyitott Gácsban, tíz év alatt pedig sikerült annyit félretennie, hogy bérbe tudja adni az üzletet – így került az anyagi függetlenség előszobájába a művészlélek patikus. 1894-ben a negyvenegy éves Kosztka Mihály Tivadar tanulni kezdte a festészetet, illetve utazni indult. Fél évig Münchenben Hollósy Simon növendéke volt, majd 1895-től Düsseldorfban és Párizsban képezte tovább magát.

Tanulmányai során rövidebb és hosszabb utazásokba fogott, hogy felszabadítsa a zsigereiben bújó kreativitást, de legfőképp, hogy megtalálja életének – és ezzel festészetének – motívumát, amely a természet lett. Leginkább Közel-Keleten, Észak-Afrikában tett útjai inspirálták festészetét, ekkor születettek meg a legjelentősebb alkotásai. Az 1900-as évek kezdetén Egyiptomban, Marokkóban, Palesztinában és Libanonban is járt, elkészítette két legjelentősebb művét is, A magányos cédrust és a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonbant, valamint az Esti halászat Castellamaréban, a Mária kútja Názáretben és a Naptemplom Baalbekben c. festményeit is.  

csontváry_kosztka_tivadar

 

Csontváry életében az anyaghasználat mindig is kérdés tárgyát képezte, hiszen a tévhittel ellentétben nem olajjal festett, hanem egy speciális, maga által összeállított és kikísérletezett, anilinalapú, színtartósságért felelős, temperatípusú festékkel. Megrögzötten kutatta a napszakok színvilágát, a nap és a fény természetét, az általa kikevert festékanyagnak köszönhetően pedig sikeresen és érzékletesen alkotta meg a napszakok színváltozásait, a „pasztellesen csillogó napútszíneket”: a „fájdalmas rózsaszínt”, „világító sárgát”, „borzongató kéket” és a „lángoló pirosat”.

csontváry_kosztka_tivadar

 

Festményeit először 1905-ben mutatták be Budapesten, majd 1907-ben Párizsban. Az eredmény kudarc volt, teljes elutasítás, senki sem ismerte el tehetségét, gúnnyal, értetlenséggel fogadták a festményeket – utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást be sem fejezve, felhagyott a festéssel.

Csontváryt nem fogadta be a társadalom, furcsa különcnek tartották, elmebajosnak. A kudarc demotiválattá tette, téveszméi eluralkodtak rajta. 1909-től egyáltalán nem festett, csupán írt, 1915-től az egészsége is folyamatosan romlott, 1917-ben pedig eladni kényszerült bérbe adott patikáját. Nélkülözéssel, kudarccal, mellőzöttséggel, bánattal teltek utolsó évei, mígnem 1919. június 20-án, verőérgyulladásban meghalt a budapesti Új Szent János Kórházban.

Körülbelül harminc évet kellett arra várni, hogy az útókor elismerje munkásságát. A szerencsén múlt a híres magyar festő örökségének megőrzése, hisz óriási képeit az örökösök kocsiponyvaként szerették volna eladni a fuvarosoknak mikor az ifjú Gerlóczy Gedeon építész közbelépett. Felvásárolta a képeket, hogy azok véletlen se vesszenek el. 2012-ben 240 millió forintért kelt el a Traui tájkép naplemente idején c. festménye.   

1949-ben, egy párizsi kiállításon Picasso így nyilatkozott a magyar festőről: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt a századunknak”. 

Felhasznált irodalom itt és itt

Ajánljuk még:

„Ennyien ilyen közel még nem kerültünk a betegséghez vagy a halálhoz” – interjú Baji Anikóval
Richter Anna-díjas sürgősségi triázs, akinek napi egészségügyi munkája mellett az egyik legfontosabb küldetése, hogy hiánypótló információkkal segítse az egészségügyi ellátórendszer „vendégeit”, vagyis mindannyiunkat. Baji Anikó tizenöt éve dolgozik triázsként, öt évvel ezelőtt kezdett el egészségügyi kommunikációval foglalkozni, majd a koronavírus idején naplókba rendezte tapasztalatait. Hivatásról és a hiteles kommunikáció sorsfordító erejéről beszélgettünk.