Azt kaptam útravalónak, amiből a legkevesebb van a világon, avagy az erdélyi hamuban sült pogácsa ereje

ZónánTúl

Azt kaptam útravalónak, amiből a legkevesebb van a világon, avagy az erdélyi hamuban sült pogácsa ereje

A Szilágyság észak-keleti részén, a Mázsa-patak mentén fekszik Bogdánd. Mindig azt mondták, hogy az Isten háta mögött élek, pedig elég egyszerű elmondani, hogy hol: Zilah irányából, Alsószopornál letérünk a főútról jobbra, át a vasúti síneken, át a Krasznán, és röpke tizennégy kilométer megtétele után meg is érkeztünk.

Tősgyökeres bogdándi vagyok. Nemcsak itt nőttem fel, de itt is születtem, itt kaptam a nevem, itt állították ki a születési bizonyítványomat, amiben egy szép egyes szerepel sorszámként – erre pedig nagyon büszke vagyok. Mit érdemes tudni erről a négy kilométeren át futó faluról?

Először is Erdély-szerte kiemelkedő az itteniek hagyományőrző munkája és a falu közösségi szelleme. Az idegent is jószívvel fogadják, ha betérsz ide, szinte biztos, hogy megkínálnak a település jellegzetes ételével, a bogdándi bélessel. Nem ajánlatos kihagyni, egyrészt mert tényleg finom, másrészt mert ilyet máshol nem találsz. Ez az, ami nem jellemző az egész tájegységre, kizárólag nálunk készítik. Ha pedig egy jót ettél, és ittál, akkor meglátogathatod a falu magyar néprajzi múzeumát, ahol a Tövisháti magyarság néprajzi emlékeit gyűjtötte össze az áldott emlékű Sipos László néprajzkutató, tanár, a helyi iskola egykori igazgatója. A róla elnevezett tájház több mint háromszáz különleges tárgyat őriz. Szintén az ő nevéhez fűződik a bogdándi Rozsmalint néptáncegyüttes megalakulása, illetve a Nemzetiségi Néptánc-fesztivál, amelyet 1990 óta minden év szeptemberében megrendeznek – ilyenkor is érdemes erre járni!

Azonban ez a falu és közösség több annál, amit a szemed láthat. Megismerheted azokat a lelkes és egyben csodás embereket, akik között felnőttem, akik tanítottak, akik megtöltötték a tarisznyámat egy életre elegendő hamuban sült pogácsával.

Én arra vállalkoztam, hogy összegyűjtöm majd mindazokat az örökségeket, amelyek kézzel nem foghatók, szemmel nem láthatók. Mi mindent tanulhattunk tőlük?

Megtanultuk, hogy ha valaki közénk tartozik, akkor olyannak kell elfogadni, amilyen. Hogy

az embert néha olyankor kell a legjobban szeretni, amikor a legnagyobb butaságot teszi.

Hogy nem mi vagyunk a világ közepe, csupán egy csillag vagyunk, a sok millióból. Hogy nem jó az embernek egyedül, együtt sokkal messzebbre jutunk. Hogy ha fel akarunk mászni a fa tetejére, az sok gyakorlással jár, és sokszor letörhet az ág alattunk. Ilyenkor meg kell néznünk, hogy megsérültünk-e, el kell látni a sebeket, de aztán újra kell kezdeni. De tőlük tanultam a munka és a természet szeretetét is, és azt, hogy a mi feladatunk, megbecsülni és megőrizni az örökséget, amit ránk hagytak. Hogy teljesen mindegy, hogy melyik évben születtünk, mert az életet csak együtt tudjuk írni: x-ek, y-ok és z-k.

És persze az y-ok és z-k közül sokan már nem a faluban laknak, ahogyan én sem, mégis otthonunknak tekintjük ezt a vidéket. „Mi marad ebből, ha mind elmentek?” – kérdezték már annyiszor. Nem tudom, de egy biztos: ameddig ők ott vannak, addig időről-időre mi is ott leszünk. És ameddig mi maradunk, addig ők is, és ezek a történetek is tovább fognak élni.

erdely

 

Én tizennégy múltam éppen, amikor ezt a kis falut lassanként magam mögött hagytam, de azóta is hazajáró vagyok. Miért volt bennem elvágyódás? Azt hiszem, látni akartam a világot, új dolgokat kipróbálni. Amikor ajánló levelet kértem a lelkészünktől a középiskolai felvételimhez, a Bojtorján együttes soraival indított útnak „Egész más ott az élet, egyedül hagynak téged. Én csak azt kívánom, bármi lesz is, hogy ember légy, fiam!”

Mielőtt belevágtam a városi életbe, épp a továbbtanulásról, jövőképeinkről beszélgettünk az iskolában. Én már akkor Zabhegyező-őrült voltam, beszippantott J. D. Salinger világa. „Ki mit szeretne látni az életben?” – kérdezték. Én azt mondtam, a Central Park tavát és azt, hogy mi történik a kacsákkal télen, amikor befagy a víz. „Tudod, hogy az New Yorkban van, ugye?” – kérdezték aztán. Persze, tudtam. De eltökélt szándékom volt, hogy egyszer megnézem. Nem tudtam, hogy mikor, sem azt, hogy miként, de biztos voltam benne, hogy egyszer látni fogom. Halvány mosoly jelent meg a tanár arcán, ami azt sugallta,

ezek csak ábrándok. Affélék, amelyek soha nem válnak valóra, mert „innen nem szokás, olyan messze menni”.

De én messze akartam menni, hogy legyen hol új tapasztalatokat gyűjteni és azokat hazahozni. Kérdés volt bennem, hogy amivel elindulok, elég lesz-e a nagyvilágban is, nem túl szűk-e az a burok, amiben nevelkedtem. Mégis, úgy éreztem, muszáj mennem.

Eltelt tíz év ezután, és én egy meleg, augusztusi délutánon a kapuval álltam szembe, amin az állt: „Central Park, New York”. Bár a kacsák még javában úszkáltak a tó vízén, azért én nem bírtam magammal és küldtem egy képet róla azoknak, akik bár szurkoltak nekem, mégis kételkedve hallgatták az álmodozásom. Ezzel pedig kiváltottam a pertut az akkori tanáromnál.

Végül pedig a kérdésemre is választ találtam. Azt kaptam tőlük útravalónak, amiből ma talán a legkevesebb van a világon: szeretetet, elfogadást, türelmet. Ezzel együtt pedig mindent megkaptam ahhoz, hogy kemény munkával és kitartással messzire juthassak.

Fotók: Nagy Andrea

Ajánljuk még:

Torockótól Vajdahunyad váráig: öt kihagyhatatlan látnivaló Kolozsvár vonzáskörzetében

Ha azt kérdezik tőlem, hogy a tengerpartot vagy a hegyeket szeretem jobban, akkor azt mondom, ez attól függ, épp hol vagyok. Amikor a partról nézem, ahogy felkel a nap, azt érzem, hogy ennél gyönyörűbbet és megnyugtatóbbat el sem tudok képzelni. Ha hegyet mászunk, átélem, hogy ennél csodálatosabb kilátás és szabadságérzés nem létezhet. Most hegyen-völgyön át szeretnélek elkalauzolni titeket Erdély szívébe. Olyan helyeket mutatok, ahol szinte minden korosztály megtalálhatja a számára megfelelő kikapcsolódást.