Az osztrák császár és a brit királynő is itta már – a pannonhalmi bor szövevényes sorsáról

ZónánTúl

Az osztrák császár és a brit királynő is itta már – a pannonhalmi bor szövevényes sorsáról

Minden nagy múltú európai szőlészeti és borászati kultúra alapvetően a szerzetesektől eredeztethető, és ez Magyarországon sincs másképp. Az államalapítás időszakától, a pannonhalmi bencések megérkezésével indul el a hazai szőlészeti és borászati kultúra megteremtése és fejlődése.

Bortermelő vidékeink zöme a római kori szőlőültetvényekig vezeti vissza történetét. Fejlett borászati és szőlészeti kultúránk gyökerei azonban a Római Birodalom bukása után erednek, hiszen a római kori kezdeményezések a birodalom széthullásával elsorvadtak. A stabilitást és a kontinuitást az államalapítástól számíthatjuk: 996-ban Géza fejedelem behívja Magyarországra a bencés szerzeteseket, majd Szent István király megerősíti monostorukat javaiban, kiváltságaiban, birtokokat adományoz nekik szőlészeti, borászati felhasználás céljából – így indult meg a ma is élő pannonhalmi bencés borkultúra.

 

Illés Tamás, a Pannonhalmi Főapátság pincészetének marketing- és kereskedelmi vezetője ezt a korai időszakot így jellemzi: „996-ban a bencés elődeink letelepedtek, és megalapították az első helyi monostort, és ezzel együtt kezdett el kialakulni egy középkori földműves kultúra, amelynek kezdettől fogva az egyik legfontosabb része a szőlőművelés volt, hiszen a miseborhoz is meg kellett teremteni az alapanyagot. Valójában a misebor és a bor hétköznapi fogyasztása kéz a kézben jártak, mert abban az időben olyan időszakok is voltak, amikor

életveszélyes volt vizet inni, tehát a szőlő és a bor tulajdonképpen tápláléknak minősült.”

A ma már komoly nemzetközi exporttal is rendelkező, a hazai piacon pedig széleskörben ismert, elismert pannonhalmi bor is a történelem viharaiban edződött. A tatárjárás kevesebb nyomot hagyott a kolostoron, ezt az időszakot könnyebben átvészelte Pannonhalma, de később a török csapatok váltakozva foglalták el a kolostort, ahonnan a szerzetesek menekülni kényszerültek, többnyire Nyugat-Európába.

Évtizedek múltán a nyugatra menekült bencések szerencsésen visszatértek, immár többedmagukkal. „Egy olyan fellendülési időszak következett, amikor a monostor is építésbe kezdett: a barokk korban, a török idők után külön épületszárnyat hoztak létre szerzetesi szobákkal, barokk ebédlővel és további belső intézményekkel. Ekkoriban volt Pannonhalmán a legmagasabb a szerzetesközösség tagjainak száma. Ilyen körülmények között kezdődött újra a környék szőlőművelő kultúrája” – mondja Illés Tamás.

A háborúkból és a menekülésből kilábaló bencés szőlőművelés számára a filoxérajárvány jelentette a következő nagy csapást. A XIX. század második felében egész Európát sújtó vész akkor tizedeli meg a pannonhalmi szőlőkultúrát, amikor már a bor és a szőlő komoly bevételi forrást jelent a Főapátságnak, tehát egzisztenciális kérdés megmenteni az ültetvényeket.

Az ilyesfajta nehézségek mindig kutatásra sarkallják a szakembereket: rengeteg kísérletezés és fejlesztés zajlott ekkoriban, például oltványtelepeket hoztak létre a bencések, de ők intézményesítették a szénkénegező használatát is, amivel a szőlő gyökérzeték tudták kezelni, filoxéra ellen.

Fotó: Pexels.com

„Szerzeteseink a plébániatemplomok szószékéről hirdették a szőlőgyökértetű elleni védekezés módszereit, tehát módszeresen győzték le ezt a veszedelmet. Így jutott el a bencés szőlőművelés és borkészítés a csúcspontjára a 19-20. század fordulóján, még a világháborúk előtt. Abban az időben több mint 100 hektárnyi szőlőültetvénye volt a szerzetes közösségnek, csak a monostor környéki dűlőkben, a mai Pannonhalmi Borvidék területén, de ezen túlmenően szerte az országban, például Somogyban, Somlón, Tokaj-Hegyalján is. A központi pince mindig itt volt, az apátságnak több mint 300 méter összhosszúságú pincerendszere van” – részletezi Tamás.

A kommunizmusban elkobozott apátsági területekből a 2000-es években a hajdani birtokok felét vásárolta vissza az egyház. Az 50 hektárnyi visszavásárolt területen ma Kárpát-medencei fajták, a borvidék talajtani és klimatikus adottságainak tökéletesen megfeleltetett szőlők, valamint nemzetközileg is széles körben használt, perspektivikusnak tűnő fajták teremnek. „A fehér szőlők közül a rajnai rizling, a sauvignon blanc, a fűszeres tramini és a nemzetközi fajtakörből származó chardonnay, pinot blanc, illetve viognier adják a feldolgozási alapanyagot. A kék szőlők kétharmada pedig pinot noir” – kalauzol a dűlőkre Illés Tamás.

A pannonhalmi bor világhírét sem a mai fejlett kereskedelmi kultúrának köszönhetjük:

magyar bencés borokat ivott már az osztrák császár, a brit királynő, de rendelték párizsi kávézók is.

Nem csoda, hiszen akkor nemcsak a szerzetesek borai iránt volt élénk kereslet Európában, hanem általában a magyar bornak is kiváló renoméja volt. Mára ismét számottevő exportcikk a pannonhalmi bor, a 400 ezer palacknyi éves megtermelt mennyiség 20-25 százaléka jut el külföldre. „Az egyik legstabilabb és legminőségibb piacunk a Benelux államok. Skandináviában Finnországba szállítunk főként, a lengyel-magyar barátság a borokban is megmutatkozik, de Csehországba, Szlovákiába ugyancsak kerül a pannonhalmi borból. Ausztriában, Németországban és Svájcban szintén releváns a jelenlétünk. Távolabb pedig az Egyesült Államok, Japán és Hongkong erőteljes, stabil felvevőpiacaink” – mondja Tamás.

A hazai piac gazdag borválasztékában a Pannonhalmi Főapátság pincészetének borai különleges helyet foglalnak el. Ma már ugyanis a kiváló minőség önmagában nem elegendő a népszerűséghez: az emberek a bort annak kultúrájával együtt szeretik fogyasztani, tehát

a történet az, ami a jó bort emlékezetessé, szerethetővé teszi.

Ez a fogyasztói igény is mutatja, hogy a hazai szőlészet és borászat, de a fogyasztói kultúra is mennyire kinőtte magát az elmúlt huszonöt-harminc évben, a rendszerváltás után. A jó történetek pedig minden esetben identitásunkhoz kapcsolódnak, személyesen megérintenek. A pannonhalmi bencések és a bor közös története sem csupán a rend életének része, de saját nemzeti és regionális identitásunk egyik fontos szelete is.

Fotó: Pexels.com

Magyarország valódi gazdagsága, igazán akkor mutatkozik meg, amikor ellátogatunk egyes vidékeire, megízleljük ételeit, borait és megismerjük történeteit. A pannonhalmi bor ízét sem csak asztal mellett élvezhetjük, hiszen ha betérünk a monostorba, amely 1996 óta a Világörökség része, és végigsétálunk az altemplomon, megnézzük könyvtárát, arborétumát, gyógynövénykertjét, évszázados szerzetesi hagyományaink legjavából kapunk ízelítőt. Nemrégiben lombkorona tanösvénnyel is bővült a Pannonhalmi Főapátság környezete: innen, a halat formázó, 15 méter magas építményről csodálatos kilátás tárul elénk a környékre.

A művészet kedvelőinek csupán pár lépést kell megtenniük, hogy a főapátságtól eljussanak a Hefter Üveggalériába, ahol a hazai és nemzetközi üvegművészek kiállításait nézhetik meg. Idén, az Üveg Nemzetközi Évében különösen ajánljuk a kifejezetten ez alkalomból létrehozott Fény.Tér című kiállítás megtekintését, amelyben közel ötven éve működő Hefter stúdió műhely munkájába nyernek betekintést, és láthatnak egy válogatást Hefter László és Hefter Brúnó üvegművészek és restaurátorok művészeti tevékenységéből.

Akinek pedig nem a bor a kedvence, ugyancsak helyben, a Pannonhalmi várhegy tövében találja a Pannonhalmi Pálinkáriumot, amely hazánk egyik legszebb látványfőzdéjeként is vonzza a párlatok kedvelőit. A százéves történetet író Pálinkáriumban nyolcféle hagyományos pálinkafajtát kóstolhatnak a látogatók.

Pannonhalmára tehát nem csak kiváló boraiért érdemes ellátogatni, hiszen a bencések által kiérlelt helyi kultúra ma is élménygazdag környezetet kínál mindenki számára. A borkóstolóval pedig saját történelmünkből kapunk emlékezetes ízelítőt.

A cikk megjelenését a Metro támogatta

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt