Több mint egy évtizede élek Törökországban, és jó ideje észrevettem már, hogy bizonyos dolgokat én magam is belülről szemlélek. Nem tudok a kulturális sajátosságokra úgy rácsodálkozni, mint azelőtt, de azt hiszem, ez ennyi idő után természetes is. Ettől függetlenül van, hogy előjönnek a régi benyomások. A minap éppen a török reggelizésekről beszélgettünk egy kedves ismerőssel, mikor mégis így alakult.

Törökországban megvannak azok a kedvenc helyek, ahová az emberek szívesen elmennek a családdal vagy a barátaikkal hétvégente reggelizni. Ilyenkor összetolt asztaloknál ülnek kisebb-nagyobb társaságok. Körülöttük gyerekek téblábolnak, akik egy idő után előszeretettel fedezik fel maguknak az egész helyet. A nagyobb éttermek kerthelyiséggel várják a vendégeket, és szinte biztos, hogy gondolnak a gyerekekre is egy külön játszótérrel vagy legalább egy játszószobával.

A városon kívül is léteznek ilyen reggelizőhelyek, ahová örömmel menekülünk ki a városi zsivajból. Általában ezzel nem vagyunk egyedül, így egy másfajta zsivajba érkezünk, de a török emberek ezt soha nem bánják, számukra mindennél fontosabb a közösségi élmény.

Ha nagy a kert, akkor elszórtan, a nyáron árnyat adó fák alatt terítik meg a hosszú asztalokat, távol egymástól. Sőt, ha a földrajzi adottságok lehetővé teszik, akkor az étterem mellett futó patak fölé is odaügyeskedik az asztalokat. Fantasztikus élmény, a nyári mediterrán forróságban egy ilyen asztalnál ücsörögni, és érezni, ahogy a hegyek felől érkező patak vize kellemesen hűsít.

A török reggeli valójában „kávé alatti”

Bár azt hihetnénk, hogy a gazdagon megpakolt reggelizőasztaloknak nagyon régi hagyománya van, az itteni családomtól tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Az elmúlt évtizedekben lett egyre népszerűbb, talán azzal párhuzamosan, ahogy Törökországban fellendült a külföldi és belföldi turizmus.

Évszázadokkal ezelőtt, amikor még az Oszmán Birodalomban is éppen csak terjedni kezdett a kávé – valamikor a 16. század környékén –, mindössze naponta kétszer étkeztek az emberek. Egyszer délelőtt, egyszer pedig késő délután. A reggeli kávéfogyasztás elterjedésével viszont megváltoztak az étkezési szokások. Az erős ital megkívánta, hogy előtte egyenek néhány falatot, kellett valami a kávé alá, azaz elé – így lett belőle kahvaltı, kahve altı –, vagyis kávé alatti.

A 19. század magasságában a fekete tea visszavonhatatlan népszerűségre tett szert az olcsósága miatt, így kiszorította a kávét a reggelikből. Errefelé ma sem jellemző, hogy kávéval kezdik a napot, de teát minden mennyiségben fogyasztanak a reggeli mellé.

Akármilyen sietős is legyen a reggeli, legalább fehér sajt, olívabogyó, fehér kenyér és fekete tea kell a reggelizőasztalra. Egy török embernek ezek nélkül néhány napon belül komoly hiányérzete támad.

Egy török reggeli menüsora

Egy hétvégi reggelire senki nem érkezik korán, hisz nem is igazi reggeliről van szó, hanem brunch-ról, vagyis villásreggeliről, ami valahol a reggeli és az ebéd között van félúton. Komoly program, ha egy török reggelizni hív, az legalább olyan értékű, mintha vacsorázni invitálna. Könnyen elképzelhető az is, hogy a barátaid áthívnak reggelizni a lakásukra – ha elfogadod ezt a meghívást, jöhet a gyomor próbatétele, ugyanis nem kis mennyiségű étellel találkozik majd.

 Az eredeti simit

Tojás mindig van az asztalon, akár főtt, akár sült formában. Imádják a törökösen elkészített lecsót is, amit itt menemenként emlegetnek. Ehhez a saját levében megsütött paradicsomra és paprikára van szükség, amire aztán tojást ütnek. A tetején jól megfér a reszelt sajt is. Az igazi különlegesség pedig ezután következik. A tojás mellé a helyi sajátosságoknak megfelelően, kisebb-nagyobb tálkákban szervírozzák a különböző fogásokat, amiből aztán mindenki kénye-kedve szerint vehet. Kemény sajtok, lágy sajtok, friss paradicsom, uborka, különböző zöldségkrémek, börek (pite) félék, olívabogyók, méz, tejszín, gyümölcslekvár, mogyorókrém, vaj, fűszeres sült kolbász és még sok minden előkerülhet ilyenkor. Természetesen ott van az asztalon a simit, a törökök isteni finom, ropogós, szezámmagos pékáruja is, nem beszélve a jellegzetes fehér kenyérről, vagy az időnként frissen sütött kenyérlángosról.

És ne felejtsük el a török teát! Egy hagyományos török reggelin csinos, kis tulipánalakú poharakban szervírozzák a tradicionális módon főzött fekete teát, és ahogy mondani szoktam, itt egy tea nem tea. A reggeli folyamán folyamatosan utántöltik a poharakat, soha nem várják meg, hogy kihűljön az ital.

Gyorsan szembesültem azzal, hogy ha olyan irgalmatlanul sok minden van az asztalon, akkor az ember vagy összeeszik mindent, vagy elkezd szelektálni. Igen ám, de az utóbbi esetében nehéz kibújni a török vendéglátás szelíd tukmálása alól, hiszen egy vendég azzal tiszteli meg leginkább a vendéglátóját, ha mindenből csipeget (értsd: bőséggel fogyaszt).

Az ország méretét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy elképesztően sokszínű, régiókra jellemző konyhával rendelkezik. Én a délkeleti országrészben kezdtem törökországi pályafutásomat, és rájöttem, hogy mindaddig fogalmam sem volt arról, mit jelent a fűszeres szó. (Egyébként arról sem, hogy reggelire igenis lehet grillen sütött, fűszeres májat enni.) Bárhová utazzon is az ember, minden régióban egy kicsit másféle ételt szolgálnak fel reggelire!

Török reggelik és a mindfulness

A legmeghatározóbb, reggelikhez köthető élményem mégis az volt, hogy egy-egy ilyen hétvégi falatozás tényleg ráérős. Szépen lassan esznek, közben kortyolgatják a teát, beszélgetnek, újságot olvasnak. Órákat képesek eltölteni az asztalnál, nem rohannak sehová, jelen vannak a pillanatban, és feltöltődnek tőle. Ez az egyik, amit megtanultam tőlük: benne lenni a pillanatban.

Talán át is kellene írni a cikket többes szám harmadik személyben. Hiszen – ahogy említettem is – egy kicsit már én is bennfentes vagyok.