Eszem, hogy jól legyél, de már torkig vagyok a szereteteddel...

Család

Eszem, hogy jól legyél, de már torkig vagyok a szereteteddel...

 „Aki etet, szeret” – írta Psota Irén az egyik könyvében, és ezzel többnyire egyet lehet érteni. Demjén Ferenc ismert dalszövege viszont azt mondja, hogy „Hadd főzzek ma magamnak”. És mennyire jól mondja… Ám Psota érzékeny bölcsességétől Demjén szuverén igazságáig hosszú az út – és sokszor nem is könnyű. Nekem biztosan nem volt az.

Az különösebb kifejtést nem igényel, hogy életünk első jó pár évében meglehetősen rá vagyunk szorulva arra, hogy – eleinte a szó legszorosabb értelmében, majd egyre kevésbé konkrétan – etessenek minket. A felnövés, az önállóvá – és önellátóvá – válás meglehetősen hosszú folyamatának egyes fázisai leírhatóak az evéssel való viszonyunk, az étkezésünk mikéntjének, a „mit-hogyan-mivel?” változásaival is.

Én ma is emlékszem az első igazi, már valóban önállóan használt, saját evőeszközeimre, sőt, evőeszköz-készleteimre! Kettő is volt. Az egyik mindennapi használatban karcolódott gyorsan antik hatásúvá, ami fájdalmamra az eleve nem túl igényesen beléjük vésett törpéknek és Hófehérkének is eléggé rosszat tett. Ez valószínűleg magyar termék volt, vagy legfeljebb egy másik KGST–országban gyárthatták a ’80–as években, de bőven túlélte a rendszerváltást és a szovjet csapatok kivonását – valamint azt is, hogy egy összehasonlíthatatlanul minőségibb anyagból készült, sokkal áramvonalasabb, esztétikusabb és kedvesebb mesefigurákkal díszített, ráadásul külön, elegáns kis dobozba csomagolt, szóval messziről láthatóan nyugatról származó készletet is kaptam. Amit annyira szerettem, olyan fontos volt nekem, hogy… hogy ünnepekkor sem nagyon használtam. Néha elővettem a dobozt, kinyitottam és megnéztem, végigsimítottam a kiskanál-kanál-kisvilla-villa-kés fényesen csillogó kvintettjét elégedetten. Ekkor átjárt egy kellemes bizsergés, de annyira szépnek találtam, olyan értékes volt számomra, amivel már vétek is lett volna enni, még kárt tett volna benne a rendeltetésszerű használat, s igazából hozzá sem adott volna annyit az élményhez.

Csak néha tudatosítanom kellett, hogy nekem milyen kincs is van a birtokomban – ami tényleg kizárólag az enyém –, s ettől már boldog voltam. És kicsit felnőtt is. Hiszen akinek ilyen komoly evőeszközei vannak, az már nem egy kisgyerek.

Aztán elég sokáig nem történt lényegi előrelépés a felnőttségem felé az étkezés területén azon kívül, hogy kinőttem a mesefigurás eszcájgokat. Már azzal a készlettel ettem, mint anyám–apám, de továbbra is azt, amiket ők főztek és elém raktak.

És amit később, még sok évvel azután is, hogy nem éltem már egy háztartásban velük, minden vasárnap bedobozoltak nekem, hogy pár kerülettel arrébb szállítsam – és hogy a következő héten esélyem se legyen egyrészt frisset, másrészt olyasmit enni, amit egy igazán valóságos, önálló és önellátó felnőtt enne. Ők azok, akik arról ismerszenek meg – nem mind, de jelentős hányaduk –, hogy maguk intézik az élelmezésüket, horribile dictu a bevásárlástól egészen a főzésig bezárólag.

Ráadásul miután szüleim elváltak, de mind a ketten főztek, s a szeretet psotai meghatározásában hittek leginkább,

a vasárnapok a két helyről származó ételszállítmányok – ahogy anyám szerette hívni: transzportok – begyűjtéséről és célba juttatásáról szóltak.

Komoly logisztikát igénylő feladat volt, amelyet meg kellett oldanom. Nem könnyítette a helyzetet, hogy apám, holott már rég elhagyta a szakmát, egy igazi henteshez illően főzött; és ez igaz volt az alapanyagokra, az ételfajtákra, az ízvilágra, továbbá a mennyiségekre is. A tőle érkező étel nagy részét ugyan rendszeresen anyámnál hagytam, aki, miután több evésnyit elrakott magának, még mindig bőven tudott gondoskodni a szomszédai kalóriabeviteléről is, de mivel tőle is el kellett hoznom a főztjét, sokkal beljebb nem kerültem.

Talán sokan azt gondolhatják, hogy milyen jó volt nekem, mennyire kényelmes, s ők úgy szerettek, hogy Psota Irén csak azért nem említette név szerint a fent idézett mondatában mindkettőjüket a szeretet tankönyvi mintapéldájaként, mert nem ismerte a szüleim.

De bennem tudat alatt, azt hiszem, ezekben az években Demjén sorai visszhangoztak egyre hangosabban:

Életemben annyi mindent megettem,

Hagytam, mindent más főzzön meg helyettem.

Ettem, míg az idegeim kikoptak,

Engedjétek, hadd főzzek ma magamnak!"

 Nehezen tudtam ezt kiénekelni. Mert ezek a vasárnapok, a transzportok nem nekem voltak fontosak már réges régen. Hanem nekik.

Észrevétlenül felcserélődtek a szerepek, valójában én gondoskodtam már róluk.

Arról – nem kevés önkorlátozás, idő, energia, elosztogatott, kidobott vagy kelletlenül lenyelt, nem kívánt, örökké többnapos, unt ételek, elnyomott vágyak és őszintétlenség árán –, hogy ők még mindig annak a mindenható szülőnek érezhessék maguk, akiknek táplálniuk kell a gyereküket, akikre alapvető szüksége van a gyereknek az életben maradáshoz.

Hihetetlen, mámoros, felszabadító öröm volt, amikor elkezdhettem magamnak főzni, ez volt felnőttségem (egyik) legfontosabb pillanata. És ez az öröm azóta is tart. Hagyjunk mindenkit főzni. Engedjük felnőni.

Ajánljuk még:

 
X
Már követem az oldalt