A szentestére sushit rendelőt szidni még nem hagyományőrzés

Hagyományszerető embernek tartom magam, de nem vagyok hagyományőrző. Hogy miért? Mert úgy vélem, a hagyományok változásának már hagyománya van. Furcsának találom a gondolatot, hogy a kultúrát jelen idejűnek fogjuk fel, míg a hagyományra egyfajta múlt idejű kultúraként tekintünk, amiből ez-az ránk maradt. 

Ki dönti el ma, hogy mikortól lehet egy szokás hagyomány? A magam részéről nyitott vagyok ebben a kérdésben, el tudom fogadni a sokféle egyéni viszonyt, de keresem a közös nevezőt. Így vagyok a karácsonyi szokásokkal kapcsolatban is.

A mindenkori jelenben vannak olyan szokások, rítusok, amelyeket a múltból öröklünk. Sőt, mindenki életében van olyan megszokás, aminek már nem emlékszik az eredetére, sőt talán az értelmét sem tudja, mégis következetesen ismétli azt. Ez is azt igazolja számomra, hogy olyan rend- és rendszerszerető emberek vagyunk, akik törekednek a harmóniára. 

Talán ezért is ragaszkodunk annyira a „normálishoz” és zavar bennünket, ha valaki ettől radikálisan eltér. Ha megnézzük, hogy mi számunkra a normális, akkor legtöbb esetben csak a saját gyerekkorunkig jutnunk. Az normális, amibe felnőttünk. Ezért is elképesztően fontos szerintem, mi veszi körül a gyerekeket és igenis lényegi kérdés, hogy milyen mintákat látnak, milyen rendbe szoknak bele.

Visszatérve a hagyományokhoz: többnyire a szülők és a nagyszülők szokásai azok, amelyeket mi hagyományként a szívünkbe zárunk. Mivel gyerekként találkozunk velük, nagyobb részüket nem is feltétlen értjük, hiszen a forma és az érzés az, ami megragad, nem pedig az értelem. Idővel értjük csak meg a miérteket, ha van erre igényünk, lehetőségünk.

Miért írtam ilyen hosszasan minderről? Mert úgy látom, az ünnepi szokások is megosztják az embereket.

Hogy lehet feldíszíteni a karácsonyfát novemberben? Vagy karácsonykor „nyaralni” menni?  „Egyenes” adventi koszorút csinálni? Szentestére sushi-tálat rendelni? Csúnyapulcsis bulit tartani? Hát ma már semmi sem szent? – merülhet fel a hagyománykövető emberben a kérdés. Hiszen mégiscsak ünneplünk ilyenkor valamit, és a lényegről mintha egyre kevesebben vennének tudomást. 

Szerintem háborgás helyett érdemes ilyenkor egy kicsit távolabbról néznünk világunkra, és akkor felismerhetjük, hogy ma a „mindent szabad” világában élünk. Úgy tűnik, hogy saját felelősségünkre ugyan, de jogunk van bármilyennek lenni, és aki ezt a jogot megkérdőjelezi… nos, ehhez az egyhez nincs joga senkinek.

Bármilyen furcsa is, mára az egyén szerepe és szuverenitása előtérbe került, még a legszűkebb környezetével szemben is. Egy mellérendelő viszonyból alá-fölé rendelő viszony lett, pontosabban lehet, és ezért nem vonható kérdőre senki.

Márpedig a hagyományok – most kifejezetten a „néphagyományok” címke alá tartozókra gondolok –, ezzel nem tudnak mit kezdeni. Hiszen közösségben jöttek létre, sőt a közösségek működtetésére, szabályozására, életben tartására valók.

Persze a hagyományos világképben is az „én” van a középpontban, de az nem a kiszakadásra törekszik, hanem éppen a lehető legtökéletesebb beilleszkedésre. Az én felelőssége, hogy a nagyobb egész, azaz a család működjön, ami a további egyre nagyobb egészeket működtetni, mint a nagycsalád, a falusi vagy városi közösség, nemzet.

Szerint nem az a fő kérdés, hogy jutottunk oda, ahol ma vagyunk, hanem hogy miként tudunk innen előrelépni egy jobb világ felé. Úgy érzem, ebben a hagyományainknak igenis szerepük lehet, de nem a forma, nem a külsőség révén, hanem amit az előbb röviden kifejtettem, a „hozzáállás”, a lelkület révén. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy sem a karácsony, sem más ünnep kapcsán

ne az ítéletalkotás legyen a „hagyományőrzés” kulcsa. Az csak megosztottsághoz vezetne. Kirekesztéshez és kirekesztődéshez.

Egy ilyen impulzív behatásokkal bíró világban, mint a mai, egy (arányaiban) maréknyi hagyományőrző, hogy akarja megőrizni azt, amit valóban érdemes? És miért? Kuriózumnak? Ha elszigeteljük magunkat a nagy egésztől, akkor nem éppen a hagyományaink lényegét veszítjük el csak azért, hogy a formát fenntarthassuk?

Abban hiszek, hogy a jelenlegi egyénközpontú világban magunknak érdemes kiválasztanunk azt a szokásrendet, amiben a közvetlen környezetünk a legboldogabb lehet. Mert ez a lényeg: a kapcsolódás a környezetünkhöz és a nagy egészhez. Az érzésben áll a lényeg, ami gyerekkorunkban minket is megfogott, ami miatt ragaszkodunk egy-egy szokáshoz. Ha a boldogság köt valamihez, akkor nem vágyunk másra, többre. 

Ma is választhatunk, hogyan akarunk élni, ünnepelni.

Megérthetjük a népszokásaink működését, szimbólumait, hiszen nem nehéz utánajárni annak, mit miért csinálunk egyféleképpen.

De ha úgy tetszik, megalkothatjuk saját hagyományainkat, vegyítve régi és új szokáselemeket.

Elengedhetjük a megfelelési kényszert és tényleg az ünnepre figyelhetünk. 

Mert lehet ítéletalkotás és más vélemények befogadása nélkül ünnepelni a szeretet, a fény, a világ világosságának születését.  

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás