Földi Ádám: sokkal szebb világot is létre tudunk hozni a jelenleginél!

Megosztó

Földi Ádám: sokkal szebb világot is létre tudunk hozni a jelenleginél!

Hogy miért hiszek még mindig az emberekben? Mert érzem, hogy képesek vagyunk a világot szebbé, jobbá, gazdagabbá tenni, és mert hiszek az emberi jóságban. Sőt, úgy érzem, hogy csupán annyi hiányzik mindehhez, hogy jó irányba forduljunk. Fontos, hogy nem azt mondom, hogy egy irányba – ez a diktatúrák vezérlőelve –, hanem a jó irányba. Hogy ez mi lenne? Erre keresem most a válaszokat.

Jól ismerem a címkéket: naiv, álmodozó, optimista, idealista, romantikus… vagy egyszerűen csak hülye (vagyok). Viszont ezeknek a jelzőknek nincsen súlya és jelentősége sem, hiszen az ítéletalkotót is fel lehetne a címkéi alapján díszíteni jelzőkkel, mint közönyös, kiábrándult, reményvesztett, megkeseredett, pesszimista… vagy egyszerűen csak rosszindulatú.

Szeretném, ha így kezdésként elengednénk most ezeket a jelzőket, mivel a hétköznapok során eleve az ítélkezés rabjai vagyunk. Jelenleg különösképpen bele vagyunk (látszólag) kényszerítve az ítéletalkotásba, hiszen az életünket érintő, tényleges súllyal bíró döntéseket kell hoznunk olyan döntési helyzetekben, amikben úgy tűnik, szinte senkinek sincs kompetenciája…

Most mégis azt kérem, ne erre fókuszáljunk, inkább a kíváncsi énünknek adjunk teret, hiszen az is egy alapvető emberi jellemvonás. Ráadásul a legtöbb változást ennek köszönhetjük.

Az első tétel, amin hitem alapul, az a rendhez való viszonyunk.

Még ebben a zavaros, információba fulladó világban is folyamatosan törekszünk újrarendezni és rendszerezni a gondolatainkat. Persze éppen ezért egyszerűsítjük a bejövő információkat – óhatatlanul kitéve magunkat a manipulációnak –,  de elménk és talán lelkünk is, addig nem nyugszik, amíg egy-egy külső behatást a helyére nem tudunk pakolni világképünkben. „Rend a lelke mindennek” – hangzik a mondás, és úgy tűnik, a lelkünknek is szüksége van a rendre. Ez a rend persze teljesen egyéni, csakis a sajátunk.

Jelen történetben a közös kiindulópont az a rendszerező és rendszerető ember lehet, aki a világot csakis a rend által, rendszerben képes látni és megélni.

A második tétel az előbbiből következik: ez a harmóniára való törekvés.

Megértem, ha valaki most azonnal tiltakozni kezd, hiszen ha körülnézünk manapság, nem ez a szó jut eszünkbe elsőre. De ha befelé nézünk, akkor mi mentén igyekszünk világképünket kialakítani? Mihez illesztünk, igazítunk mindent? Amikor azt mondjuk, hogy „nem normális, ami a világban van”, akkor mihez viszonyítunk? Ugye, hogy létezik erre válasz, hiszen mindannyian érezzük, hogy van viszonyítási pont, tehát kell lennie egy „normális” állapotnak, egyensúlyi helyzetnek, ahol a dolgok „jól vannak”. Innen indulunk és ide akarunk visszatérni, mert ez a közös alapunk. Ismét itt a fontos kitétel, hogy ez is teljesen egyéni… de a harmóniára, egyensúlyra való törekvés igenis közös.

A harmadik tétel a felelősségvállalás.

Ez aztán végképp hiányzik ma – gondolhatnánk –, de ha igazán befelé figyelünk, akkor mi az, amit hiányolunk? Azt, hogy más is vállaljon felelősséget, ne ránk háruljon minden… ergo egyénileg mind azt érezzük, hogy nekünk kell vállalni. A legtöbbünknek éltünk legnagyobb próbája rátalálni a tényleges felelősségvállalásra, és megtalálni az ebben rejlő valódi szabadságot. Ez az a tétel, ami nem megkerülhető, és ezt belül mindenki tudja. Ez a közös pont.

A negyedik tétel, a szolidaritás.

Még a legönzőbb ember önzése is olyan hiányokból fakad sok esetben, hogy ő maga nem kapott elég együttérzést, szeretetet. A környezetünkhöz való kapcsolódás sosem érzelemmentes. A látszólag racionális és logikus döntésink mögött is vannak érzelmek, még a hideg, vagy közönyös emberi kapcsolatban is jelen van egy fel nem tárt érzelemi viszonyulás. Érző lények vagyunk és érzelmeinken át kapcsolódunk egymáshoz és a világhoz.  

Ha elfogadható ez a négy tétel olyan közös nevezőnek, mely összeköt bennünket, embereket, akkor is jön a kérdés, hogy 

mire elég ez?

Hiszen mégis egy olyan világot hoztunk létre, ami teljesen rendezetlen, kaotikus, minden harmóniát nélkülöző, önző és érzéketlen, sőt, talán gonosz és kegyetlen.

Nos, biztos ez? Nem lehetséges, hogy ez a nézőpontunk is épp ennek a négy jellemzőnek az eredménye?

Lássuk csak, a világról alkotott képünket mi rendezzük olyanná, amilyen, ráadásul a spontán behatások által reflektálunk azokra az ingerekre, amiket kívülről kapunk. Nincs benne harmónia? Miért, szántunk rá időt, hogy legyen? Ez a mai világ csapdája, hogy nem ad időt, mert jön az újabb és újabb hír, információ, inger, ami újabb és újabb érzelmi reakciókat vált ki. Hogy lehet felelős döntést hozni olyan alapokon, amely főleg reflexiókból, spontán reakciókból áll össze? Nincs is idő dönteni, mert máris nyakunkon az újabb döntési helyzet.

Úgy érzem, sőt hiszem, hogy az emberben sokkal több jó lakozik, és sokkal szebb világot is létre tud hozni a jelenleginél. Véleményem szerint, ennek az új világnak a kulcsa a figyelem. Az a kérdés, hogy hová helyezzük a figyelmünket, egyénileg, minden pillanatban. Nem érdemes feledni, hogy a teljes felelősségvállalás az igazi szabadság.

Ha csak annyi időt adunk, hogy a fenti négy tételt megfigyeljük magunkban, ha egy kicsit keressük odabent a jót, akkor meg is fogjuk találni, és egy lépést már ezzel is tettünk egy jobb világ felé.

Ajánljuk még:

Szeretet- és figyelemhiányos anyaként csodafegyverem: a kommunikáció

Párkapcsolatban, házasságban élő emberek milliói küzdenek ugyanazzal a problémával és teszik fel a kérdést: miért is választottuk egymást annak idején? Egy kapcsolat általában szenvedélyes szerelemmel kezdődik, majd átalakul. Vajon hogyan őrizhetnénk meg azt a csodás érzést? Egyáltalán lehetséges? Ezzel az írásommal szeretnék tükröt tartani magamnak és másoknak is, abban bízva, hogy felismerjük az intő jeleket, amikor az életünk nem abba az irányba halad, amerre kellene és képesek legyünk változtatni, ha szükséges.