A belénk égett történetek nyoma

A szerelem számomra mindig szenvedés volt. A férjem az egyetlen, akivel kapcsolatban ezt nem így éltem meg. Ki merem jelenteni, hogy a szerelmeim be nem teljesült szerelmek voltak mindig is. Voltak olyan szerelmeim, amiről az érintett még csak nem is tudott, mégis, olyan mély intenzitással éltem meg ezeket az érzelmeket is, mintha valós szerelmek volnának, volt, hogy évekig nem is tudtam lezárni őket magamban.

A szerelem kísér, feltölt, gyötör, éltet, és megkínoz – mégis, talán az egyetlen érzés, amiről képtelenek vagyunk lemondani. Mást és mást jelent neked és nekem. Épp ezért is megfoghatatlan. Éteri. Életeket kapcsol össze, és szakít szét.

 

Mindig bennem motoszkált a kérdés: vajon léteznek olyan szerelmek, melyek soha nem érnek véget? Sokan rávágnák, hogy igen, „a nagyszüleim együtt vannak negyven éve”, de én arról a szerelemről beszélek, amiről Anthony Hopkins a filmbéli lányának azt mondja a repülőn: „azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervistáncot. Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy rá nyitott. A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni.”

A szerelmet a vágy élteti, a be nem teljesült vágy, az elérhetetlenség.

1995-ben a Balkánon már javában dúlt a háború, amikor Szegeden egy bútorszalonban kezdtem el dolgozni, ahol egy igencsak széleskörű csapat gyűlt össze: bosnyák tulajdonos, horvátok, szerbek és szabadkai magyarok. Ennek a jugoszláv társaságnak köszönhetően ismertem meg azt a szabadkai fiatalembert, aki meleg tekintetével, humorával, figyelmességével megremegtette a lábaimat, akivel két hét után mindketten úgy mentünk a randevúra – mint utólag kiderült –, hogy kimondjuk: „te vagy az igazi!” Nagyon vártam, hogy ő mondja ki előbb! Mégiscsak úgy illik, ő a férfi! De alig bírtam magammal! Amikor kimondta, én is színt vallottam. Három évvel később összeházasodtunk – ennek ma már huszonkét éve. Amikor a férjem megkérte a kezem, anyukám csak annyit mondott: „Ugye tudod, hogy az Éva szeszélyes?” Igaza volt. 

Az anyám sokszor mesélt nekem a kezdetekről, az apuval való közös életbe indulásukról, arról, hogy nekik minden fillérre figyelniük kellett. Fájt, hogy míg a többiek szalámis kenyeret uzsonnáztak, én zsíros vagy lekváros kenyeret kaptam. Ha láttam, hogy egy gyerek kidobja a szalámis szendvicsét a kukába, csak nyeltem egy nagyot. Tizennyolc évesen már nagyon is érdekelt, hogy hogyan tudok fejlődni, hogy hogyan tudom kihozni magamból a lehető legtöbbet. Az egész életemet átszövi az érzés, és a mondat: „hátrányból, előnyt kovácsolni.”

Közgazdasági szakközépiskolában érettségiztem. Kész kínszenvedés volt, egyedül az orosz nyelv és az irodalom jelentett feltöltődést. Érettségi után pedig, bár voltak vágyaim, nem akartam terhelni a családi kasszát, ezért úgy döntöttem, nem tanulok tovább. Épp ekkor üresedett meg egy népművelői állás a szülőhelyemen, a Szegedtől hét km-re fekvő Szentmihályon a művelődési házban, ahova bejelentkeztem és ahova egyből fel is vettek, majd a művház központi intézményében nyílt egy kaszinó, ahol később krupié lettem. Huszonnégy évesen fordított időzónában éltem: éjjel éberen, nappal holdkórosan. Nehezen viseltem. Abba is hagytam. Majd képesítés nélküli óvónőként dolgoztam, de voltam szerkesztő a helyi televíziónál, újságnál, és ha kellett, mosogattam is.

A szorgalom és a munka iránti vágy meghatároz.

Harmincéves koromban édesanya lettem, ekkor elvégeztem egy lakberendezői képzést, amit azóta is, húsz éve csinálok, csinálunk közösen a férjemmel. 2007-ben alapítottunk közös vállalkozást. Mi voltunk az elsők, akik 3D-s vizuális látványtervet készítettünk. Én találtam ki a designt, ő pedig megjelenítette fotórealisztikusan. Három évvel ezelőtt fogalmazódott meg bennem először: írok egy lakberendezői tankönyvet, ami a megrendelők személyiségtípusairól fog szólni. Emiatt a könyv miatt iratkoztam be egy írói képzésre, ahonnan hazafelé haladva a vonaton, fel sem nézve a papírlapról írtam egy novellát.

Éreztem, hogy peregnek a szavak, a gondolatok. Amiket nem is értettem, hogy honnan jönnek, de valahonnan mélyről. És jó volt írni. Éreztem a bennem feszülő gátlásokat, az elfojtást. Hogy teljesen háttérbe szorítottam magam, a saját hangom. És azt is éreztem, hogy többé ezt nem akarom.

Első könyvemben a férjem családjának drámájáról írok, amit véletlenül ismertem meg 1934-ből maradt családi fényképekről. Nagy hatással volt rám, az egész életemre. Röviden annyi történt, hogy a képeket nézegetve feltűnt, a dédnagymama és a dédnagyapa mögött mindig ott állt egy délceg, jóképű harmadik férfi is. Kérdés volt, ki ő, és miért van rajta szinte mindegy egyes fotón a dédszülők mögött? Amíg apósom élt, ez a családi történet egy hatalmas tabu volt, mert az ő édesanyja volt az egész család számára a nagybetűs nő, asszony, anya és nagymama. Nem szerették ezt az igazságot: nem beszéltek arról, hogy a dédnagyapa egy vadászbalesetben úgy megsérült, hogy többé nem tudott férfinak lenni. Egy harmadik férfi viszont volt az életükben. A képek szereplőit nem ismerhettem, de a történet megragadott. Sokat hallottam róluk később, kézírásukat olvastam, és annyit tanulmányoztam az írásokat, hogy már álmomban is őket láttam, meg azt, ahogyan egykor szerethettek. És tudom, hogy Margo nagymama és férje között nagy szerelem volt, különös és szívettépő szerelem.

Tudom, hogy ha nem ismerem meg a férjemet, sosem ismerem meg életem egyik legmeghatározóbb történetét, a szerelem megfejthetetlen természetét és talán sosem írok könyvet. Sosem jutok el oda, ahol most vagyok, és lehet, sose tudom megfogalmazni az én véleményem, az én tapasztalásom, miszerint

igenis létezik örök szerelem, de nem feltétlen a házasok között.

Mert a házasság szentsége egyszerűen másról szól. 

 

2012-ben a házasságunk tizenharmadik évében egy kocsiban ültem a barátnőmmel, aki feltette a világ legegyszerűbb, legtöbbször feltett kérdését, amire mégis olyan sokszor nem tudunk válaszolni: „Hogy vagy? És hogy vagytok Danival, a férjeddel?” És nekem a kocsiban ülve ömleni kezdett a könnyem. Mert szeretem, de a kisiklás éles pengéje fölöttünk lebegett, mert ekkor volt egy harmadik is az életünkben, egy másik… De átvészeltük.

Ahogyan egykor, valaha egyszer egy dédnagymama, akinek az életről szőtt terveit korán keresztülhúzta egy vadászbaleset. Aki egykor fiatal nőként kétségek között őrlődött, aki a szavát adta, aki becsületes maradt, aki válaszút elé került, és döntött. Visszafordíthatatlanul. Róla, az ő döntéséről szól a könyvem. Azt nem tudom megmondani, a regényemben hol húzódik a határ fikció és valóság között. Jó volna megkérdezni Margo mamát.

Ahogy apámat is kérdezném még az élet dolgairól. Ő is folyamatosan rágódott valamin, nehezen engedett el dolgokat – akárcsak én. Ültem a betegágyánál és néztem ki az ablakon. Nem tudtam hozzászólni. Nem tudtam, mit mondjak. Könnyeztem, de azt is úgy, hogy ne lássa…

Ma azt kérdezném, amit a könyvben is kérdezek: apu, a magunkon cipelt súlyos lelki terheket a végén le tudjuk tenni?

A történetet Pap Éva író emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba
Fotók: Dajka Anita
A szövegben lévő idézetek Pap Éva „És újra felkel a nap” című könyvéből származnak