Amióta az eszemet tudom, a bajai halászlé a kedvenc ételem. Szigorúan gyufatésztával. Anyai nagyszüleim ünnepi menüjéről sosem hiányozhatott ez a fogás. Nagymamám már jóval karácsony előtt elkezdte a készülődést, százával sütötte a diós-lekváros linzert, több tucat bejglit készített, és természetesen a töltött káposztából is ipari mennyiségűt főzött.
Náluk minden évben rogyásig volt az étkezőasztal a finomabbnál finomabb falatokkal: többféle levessel, rengeteg húsfélével és körettel, valamint a legkülönfélébb süteményekkel, gesztenyetortával. Már gyerekként sem értettem, mama hogy képes ennyi mindent elénkvarázsolni – amióta édesanya vagyok, és én is vendégül látom a családomat, tudom, hogy mama utánozhatatlan finomságai mögött hatalmas munka bújt meg. Kamaszként sokszor átmentünk segíteni nagyszüleimnek, de igazából nem volt dolgunk: nálunk minden úgy jó, ha ők maguk csinálhatják a bevásárlástól egészen a terítésig. A halászlé, az igazi bajai halászlé mindig nagypapám feladata volt. Ő úgy készítette, ahogyan senki a világon.
Karácsony első napján több mint húszan érkeztünk hozzájuk, és gyerekként imádtam, ahogy a nagypapám és a nagybátyám zongorázott nekünk, a testvéreimmel és az unokatestvérünkkel kutakodtunk az aprócska ajándékok után, és amíg a bőséges ebédet követően a felnőttek elszürcsölték kávéjukat, addig a gyerekek megnézhették a „kisszobában” az éppen aktuális karácsonyi filmet.
Ma már én is jól boldogulok a konyhában, sokan érkeznek hozzánk vendégségbe karácsonykor, de azt hiszem, bármennyire szorgosan gyakorlok, sosem érhetek nagymamám nyomába. Utánozhatatlan főztjeit, konyhai vitalitását senki nem tudja megközelíteni.
Nincs karácsony halászlé nélkül!
Anyai nagyszüleim ma már jócskán elmúltak nyolcvanévesek, néhány éve már nem rendeznek hatalmas, családi karácsonyi ünneplést. Lelkük még repítené őket, de fizikailag már nem bírják ezt a megfeszített „munkatempót”, így külön-külön köszöntjük őket, és igyekszünk visszaadni csekélykét abból a sok jóból, amit évtizedeken keresztül tőlük kaptunk.
Évek óta nem ettem papa isteni halászlevéből. Már nem készíti, mert fárasztó lenne sorban állni a piacon friss halért, és elkészítése is megterhelő. Azt nem szeretnék, hogy mi vegyük meg a hozzávalókat, mert mi úgysem tudjuk kiválasztani a legtökéletesebb pontyot, meg minek is – mondogatják –, ha már nem tudják vendégül látni egyszerre a nagycsaládot úgy, mint régen.
Évek óta nem eszem halászlevet. Sehol. Se karácsonykor, se máskor. Talán már dacból sem. Mert az éttermi nem hasonlít papáéra, és nem is ízlik igazán az, amit más főz. Én csak a papáét szeretem! Nagyon hiányzik, mert nekem az ő bajai halászleve maga a karácsony. A legszebb családi ünnep, nagyszüleim gondoskodása, az összetartozás jelképe, gyerekkorom legédesebb emléke. Egy fontos szimbólum.
Évek óta sóvárogtam egy igazi gyufatésztás bajai halászlé után, minden karácsonykor szomorkodtam amiatt, hogy nem érezhetem az igazi ízt. Tavaly úgy döntöttem: elég a sajnálkozásból!
Kikértem papa véleményét, bújtam a recepteket, nagy erőkkel készültem arra, hogy nekiveselkedek: gőzölögjön ismét az ünnepi asztalunkon bajai halászlé! Szigorúan gyufatésztával. Az egyik barátunkhoz még karácsony előtt át is kéredzkedtem egy gyorstalpaló szakácstanfolyamra, hogy minden fázist végigkövethessek, és minél tökéletesebb legyen az én alkotásom.
Kiküldtem a férjemet a piacra a hozzávalókért – ahhoz azért nem voltam elég bátor, hogy fejbekólintott halat rendeljek, aki még a konyhában mocorog néhány órát a zacskóban. Kellő precizitással, felkészülve a megfelelő technikára, egy pohár bor és férjem bíztató szava mellett nekiláttam. Mintha minden ezen múlna... Filéztem, gondosan kiválogattam az ikrát, a tejet, az összes tudásommal meghintettem, és minden szeretetemet beleszórtam. Izgultam, mert ez a halászlé nemcsak egy étel! Egy örökség, amire úgy vigyázok, akár a szemem fényére, hogy aztán egyszer majd úgy adhassam át a gyerekeimnek, ahogyan nekem a nagyapám.
Kész lett. Megkóstoltam. És láss csodát: bajai halászlé íze lett. Pedig rettegtem tőle. Féltem, hogy tapasztalt háziasszonyként kudarcot vallok, hogy megcsúfolom nagypapám féltve őrzött receptjét, hogy nekem nem sikerül. De ott volt. Megtörtént.
Igazi bajai halászlét főztem teljesen egyedül! Megkönnyeztem a pillanatot.
Alig akartam elhinni, hogy megcsináltam. Kicsit megúszósan a gyufatésztát boltban vettem, a levesnek icipicit híg lett a leve, bár másnapra kellően besűrűsödött. Amikor büszkén odatettem a szépen megterített ünnepi asztal közepére, valahogy nem akarózott a kanalamért nyúlni. Csak néztem, ahogy jóízűen szürcsölték a gyerekeim, falta örömmel a férjem. Nagypapám halászlevében évtizedek óta benne van, az enyémből még hiányzik a bölcsesség és a tapasztalat. De a gondoskodást, a törődést már érezni lehetett.
Sikerült. Húsz liter bajai halászlé. Gyufatésztával. Jut belőle mindenkinek!
(A nyitóképen egy Borbás Marcsi által készített halászlé fotóját láthatjátok, mert én tavaly nem örökítettem meg az ünnepi asztalt. Ígérem, idén pótolom. Addig is, Marcsi receptjét itt találjátok)
Ajánljuk még:
BORBÁS MARCSI KARÁCSONYI MENÜJE
KARÁCSONYI SÜTIVÁLOGATÁS BORBÁS MARCSITÓL
ÜNNEPREVALÓ ÉDESSÉG: MÁKOS KÖDMÖNUJJ
