Nekünk Mohács kell!

Mi a közös a diák, a gázszerelő és a portfóliómenedzser között?

Hát az, hogy ha Mohácsra születik, mindháromból lehet busó – vagy éppen álarcos „sokac lány”. Valami okból eddig azt képzeltem, a busójárás a néphagyományok iránt érdeklődők rétegrendezvénye. Azonban amikor farsangvasárnap reggel többtízezer vidám ember között találtam magam, igazi fesztiválhangulat kapott el. Hamar kiderült: korábbi elképzelésem téves volt. Mohácson valójában egy hatalmas buli van ilyenkor, és olyan hagyományőrzőket találunk, akik nem valamiféle küldetéstudatból öltik magukra a busóruhát, hanem azért, mert a szokás életük szerves része – akár űznek valami hagyományőrző elfoglaltságot az év többi részén, akár nem.

Korán érkeztünk, a színpadokon még készülődtek a fellépők, a különböző programpontokig volt idő bőven, ezért lassan indultunk el a vásárosbódékkal teli utcákon. Rögtön az elején kétségek kerítettek a hatalmukba, ugyanis az első néhány bódé portékái éppen a műanyag kacatok és gyerekeket csábító, busókra nem igazán emlékeztető, igazán csúnya maszkok voltak. Kissé megijedtem, mert láttam már nagyszerű hagyományőrző programot idővel színes, világító műanyagok piacává válni. Ám ekkor meghallottam a busójelmezre erősített kolomp jellegzetes hangját, hamarosan pedig megjelent az első vigyorgóképű busó. Aztán még nagyon sok, a kételyem pedig, mire megfogalmazódhatott volna, el is szállt. A vidám sokadalom húzott magával minket – szó szerint, hiszen közel százezer ember hömpölygött a húszezer fős városka néhány belső utcájában. A város különböző pontjain felállított színpadokon elkezdődtek a koncertek, estig innen is, onnan is folyamatosan délszláv tamburamuzsika szólt. Többek között a Kolo zenekar, a Tomas Tambura Zenekar és az Orasje zenekar pengették a talpalávalót. Aki ismeri a délszláv zenét, tudja: különleges színfolt a Kárpát-medence zenéi között, aki pedig nem ismeri, épp itt az ideje, hogy megismerkedjen vele, nincs ember, akit ezek a vidám ritmusok ne csábítanának táncra.

A tömeg a Sokac-rév felé indult dél körül, innen lehetett látni nem lehetett látni semmit abból, ahogy a jelmezesek csónakokkal megérkeztek a túlsó partról. Egy cseppet sem zavart, hogy apró termetemnek hála az attrakcióból kimaradtam. Annyi baj legyen! Megérte helyette hallgatni ahogy a kisgyerekek – olykor részben vagy teljesen beöltözve – izgatottan várták, hogy elvonuljanak előttük a csoportok. Megérte, hogy dán, spanyol és német turistákkal beszéltem, akik egyöntetűleg élvezték a farsangi forgatagot, és megérte, hogy órák teltek el úgy, hogy a jelenlevő sokezer ember között nem hallottam panaszt és politikát. Nem a felvonulók egyik legfontosabb kelléke, a kereplő nyomta el a negatív hangokat, hanem az ott töltött órákon tényleg a vidámságé volt a főszerep. Gyerekek, felnőttek, helyiek és máshonnan érkezők egyformán rázták a kereplőt – ezzel űzve el a telet. Így tett István, a Tökös busócsoport tagja is.

Társaságuk a pajzán bemutatkozószöveggel hívta fel magára a figyelmemet. Durva, túl vaskos szövegnek tűnik a szekér felirata? A farsangba nemcsak belefér, a hagyományok szerint kimondottan kötelező elem az ilyetén tréfa, hiszen a tél elűzése egyben a termékenységvarázsló szokások ideje is, az pedig nem megy pajzánság nélkül... A Tökösök valóban elég tökösök, hangos, vidám társaság, a kíváncsiskodókat tollal, fűrészporral szórják le, ami eredendően a jankelék, a busók kísérőinek a feladata. A szokás eredete állítólag egy zsidó kereskedő, Jankele Grün alakjához kapcsolódik. A hagyomány szerint a púpos rongyárust a gyerekek gyakran csúfolták, mire ő hozzájuk vágta a batyuját. Később a jankelék dolga lett megvédni a busókat attól, hogy a többiek a maszkjuk mögé nézzenek. Mindezt Istvántól tudom meg, aki azt is elárulja, hogy a Tökösök szűk baráti körként élnek az év többi napján is, ha tehetik, hetente találkoznak kötetlen formában. Busómaszkfaragó is van a csoportban, ezért nem okoz nekik gondot, hogy igazán jó legyen a felszerelés, de a kreativitását mindenki kihasználja: egy vicces alakú, göcsörtös szőlőtőke, női bugyi a boton vagy más humoros, egyedi kiegészítő formájában. Ahogy a huszonkét éves fiatal meséli, amelyik hagyományt tudják, megélik valamilyen módon: járnak locsolkodni, állítanak májusfát, be szoktak állni helyi táncokat táncolni ha alkalom van rá, de a busóruha évente csak egyszer kerül elő.

A Kürtös egy nagyobb létszámú busócsoport. Gábor, aki a civil életben gáz- és fűtésszerelő, már több mint 20 éve öltözik be farsangkor. Jelmezét egy hatalmas vadlúd teszi teljessé: ahogy mondja egy archív fotón látott hasonlót, azt másolta le. Az ő csoportjuk évközbeni programja közül kiemelkedik a közös babfőzés. Mióta megkóstoltam a helyi különlegességnek számító, speciális cserépedényben készülő sokác babot, meg is értem. Több mint 70 busócsoport működik a városban, és „magányos” beöltözők is vannak. „Azért jobb, ha csoporthoz tartozik az ember” – vallja a portfóliómenedzserként dolgozó Mariann, akinek az egész családja beöltözve vesz részt a felvonuláson. „A csoporton belül együtt üljük meg a névnapokat, születésnapokat, és egyébként is összejárunk, amikor tudunk”. Szerinte Mohácson szinte mindenki hagyományőrző, az is, aki nem öltözik be. Annyi teendő van a program levezetésében, hogy az egész város kiveszi a részét a készületből. Mivel a nők hagyományosan nem hordanak busómaszkot, a többiekhez hasonlóan Mariann is fátyollal kiegészített sokác népviseletet visel. Ahogy a város lakosságának jelentős része, ő is számon tartja sokác származását, még ha a horvát nyelvet nem is beszéli.

Mohács, avagy kis város nagy történetekkel

Nem tudom, van-e még olyan magyar település, ahol évszázados közösségben tudott békében együtt élni öt nemzetiség: magyarok, horvátok, németek, cigányok és szerbek, illetve öt vallás, hiszen az etnikai különbségek tovább tagolódtak: a katolikusok, reformátusok, evangélikusok, ortodoxok és zsidók együttélése is nagy hagyományra tekint vissza. Ki tudja, mi kellett ahhoz, hogy ebben a néhányezer fős városkában működjön, ami mindenhol példaértékű lehetne.

Kutatások sora bizonyítja, hogy különösen nagy konfliktus sosem volt a csoportok közt. Mindnek volt saját városrésze, eleinte, amikor a török hódoltság után benépesedett a város, még kevéssé keveredtek egymással, de volt közös nyelvük, mindenki legalább egyet ismert a saját nyelvén kívül, így közösen formálták a település arculatát. Később egyre inkább elkezdtek feloldódni a határok, a 20. századra pedig a magyar nyelv vált általánosan használttá. A gazdag hagyományról rengeteg érdekes információt megtudhatunk a Kanizsai Dorottya Múzeum állandó és időszaki kiállításain – több nyelven természetesen. Bár ma már alig beszélik a nemzetiségi nyelveket, egy-két generációval ezelőtt még élt a többnyelvűség.

Akárhogy is, a kultúra „többnyelvű” maradt, ezt bizonyítja az is, ahogy az eredeti sokác (horvát) farsangi szokás az egész város, sőt, idővel az egész ország ikonikus ünnepe lett. Ugyan mára kikopott sok hagyományos elem – a szokás gyakorlói már jóval kötetlenebb keretek között farsangolnak –, és a látványosság lett a fő szempont, azt azonban csúcsra járatták az elmúlt évek busói és szervezői.

Ady fentebb idézett verse persze nem a busójárásról szól. A fordított himnuszként is emlegetett műben a költő arról ír, hogy a magyaroknak a mohácsi csatához hasonló tragédiákra van szüksége, hogy kilépjenek a tunyaságból, ami szerinte egyébként a nép alapvető tulajdonsága.

Szerintem is Mohács kell nekünk, de én inkább állítanám az egész ország elé példaként ezt a farsangi mulatságot. Lehet valóban egy közösségként élni, lehet vidámnak lenni, lehet igazán finom, helyi ételeket enni, közben hangosan nevetni – ugyan a kereplő csak ilyenkor nyomja el a leghangosabb beszélgetést is – és lehet úgy ragaszkodni hagyományokhoz, hogy közben az életünk a mában is boldog. Például portfóliómenedzserként. Sőt, számomra a busójárás azt is mutatta, hogy nem tragédia, ha változik a hagyomány, új elemek is kerülnek a régi ünnepbe akár a szokások, akár a külsőségek terén. Ha a résztvevőknek jó megélni a hagyományt, akkor nem fog kiszorulni a sokác bab, a tamburamuzsika vagy a maszkkészítés mestersége, a változások mellett mindig fog maradni a régebbiből. Olyan lesz az ilyen hagyomány, mint a kovásszal készült kenyér: tartalmazza a régit, de új is lesz minden egyes alkalommal.

Azzal az érzéssel indultunk haza, hogy elégették a busók a telet jelképező koporsót, már tényleg jöhet a tavasz, a megújulás. Kisvártatva meg is jött, egy hatalmas zivatar formájában. Egyáltalán nem bántam.

További képeink farsangvasárnapról: