Keringőzve a felnőtt élet felé – diáknak álom, szülőknek rémálom a szalagavató?

Felnőtt fejjel egyértelmű: egy tizennyolc éves diák még gyerek, hiába számít nagykorúnak papíron. Viszont nem voltam még régen fiatal, ezért tisztán emlékszem a gimnázium padjait koptató önmagamra, és tudom, ha meghallottam volna, hogy valaki gyereknek titulál engem, kikértem volna magamnak. És bár sok év tapasztalata kell ahhoz, hogy igazi felnőtté érjek, fontos állomás volt a végzős év, és azon belül a szalagavató is ezen az úton.

Már az év elején lázban égtünk, a lányokkal másról sem beszéltünk, mint a habos-babos gyönyörű báli ruhákról, a táncról, a sminkről és a hajválasztásról. Azt hiszem, a táncról a fiúk is beszéltek, főleg arról, hogy semmi kedvük hozzá – gondolom, ciki lett volna nekik is elvéteni a lépést, ha ezt be sose ismerték volna, akkor is. Már csak azért is így gondolom, mert 

a vizes, izzadt tenyér visszatérő vendég volt a táncórákon. 

Akkor nem sokat gondolkodtam azon, mire fel a felhajtás – ennél jobban elfoglalt saját magam –, most viszont, hogy mások útját kísérem a szalagavatóig, felmerült bennem: miről is szól ez az egész? 

Egészen az 1830-as évekig kell visszanyúlni, ha a szokás eredetét szeretnénk megtalálni. Közel kétszáz évvel ezelőtt Selmecbányán egyetemisták tartották az első szalagavatót, amit akkoriban „valétálásnak” neveztek, ami a latin „Valete” szóból ered, és nem tesz mást, mint hogy „Éljetek boldogul!”.

Az életköszöntő ünnepség mára a középiskolásoké, de ugyanazt szimbolizálja, mint egykoron: egy korszak lezárását, búcsút az addigi intézménytől, tanári kartól és talán egy kicsit az addigi önmagunktól is. Úgy emlékszem, sokan megéreztük akkor: 

egy picit jobban fel kell nőni, mint addig akarunk.

Az ünneplést övező szokások is változtak idővel. Egykor a legidősebb diák egy tölgyfacsokrot vitt elől, a többiek őt követtét, kalapjukon egy-egy tölgylevéllel. Ezzel szemben ma kék vagy bordó szalagot tűznek a végzős diákok mellkasára. Régen a visszafogottság jellemezte az ünnepet, mára viszont épp az ellenkezője: az álomszép ruhák, sikkes öltönyök, zselés haj és a profi smink kerül a középpontba.

Diáknak álom, szülőknek rémálom?

Természetesen a külsőségekhez ma is párosul tartalom, hiszen ha a fiatalok komolyan veszik az avatást, hosszú időn át gyakorolnak, számos tánc- és énekpróbán vesznek részt, betanulják az előadást, amivel szeretnék a családjuk és tanáraik számára is olyan emlékezetessé tenni a napot, amennyire számukra az. A szalagavató bál egyik legcsodásabb eseménye lehet így a keringő, ahol anyai szem nem maradhat szárazon, és ahol talán az apák is megérzik: gyermekük nem kisgyerek többé, sőt, hamarosan kirepül a családi fészekből. 

A bál után elmaradhatatlan a kötetlenebb, már családtagok nélküli buli, ami általában étteremben vagy szórakozóhelyen szokott zajlani. Sok diáknak és éppen emiatt szülőnek is ez az első ilyen jellegű élménye. A gyerek, aki már-már felnőtt csak a hajnali órákban tér haza, a szülő pedig próbál valamennyi alváshoz jutni, telefonját a kezében tartva, hátha szükség van rá.

De az érintett szülők, akikkel beszélgettem, nemcsak az érzelmi hullámzást, az anyagiakat is nyögik: egy ilyen felkészítés nem kevés pénzt kíván, pláne ha tánctanárt, ruhabérlést, fodrászt, sminkest, körmöst, új cipőt fizet az ember. Márpedig fizet, egyrészt mert ez az elvárás, másrészt, mert szeretné boldognak látni a gyerekét. Akkor is, ha maga már felnőtt fejjel tudja, a szalagavató csak egy állomás, és talán nem is olyan fontos, mint azt a diák gondolja. A felnőtt tisztán látja, hogy ott lesz még abban az évben a szerenád, a ballagás, az érettségi – ezek talán mind nagyobbak, érzelmesebbek és hosszú távon jelentősebb búcsúzások lesznek, mint az avató. 

Ugyanakkor ha visszaemlékszem újra a tizennyolc éves önmagamra, nagyon is jól rémlik az is, hogy szükségem volt minden egyes lépésre ezen az úton, mert a leválás nehéz. Tizenkét évnyi iskolai élet után, ha vágyik is az ember a kötetlenebb folytatásra, legyen bármilyen bátor és bohó, meg- megszeppen a kérdéstől: hogyan tovább? Egy ceremónia sem volt hiábavaló, ami erőt adott, ami segítette a búcsúzást.

Éppen ezért gondolom, hogy szülőként akkor biztosítunk igazán támogató közeget a végzős diáknak, ha segítünk neki megélni, ami vele történik, és ösztönözzük, hogy tudatosítsa, mi ennek a ceremóniának a valódi lényege. Ehhez nekünk is tudnunk kell lelkesedni (bizonyos fokig) a ruhájáért, és izgulnunk kell vele a tánclépésekért, de nem szabad, hogy elsodorjon minket a nosztalgia vagy az az érzelemcunami, amit a gyerek hoz. Így juthatunk el oda, hogy a diák maga is kontextusba tudja helyezni az ünnepet, látja, hogy fontos ez – de nem a legfontosabb dolog a világon. 

Az én gyerekeim még picik, óvodába és általános iskola alsó tagozatára járnak, ám ezeket a sorokat gépelve nem tudtam nem elképzelni, milyen lesz, amikor az ő szalagavatójukon ülök férjemmel. Máris érzem a gombócot a torkomban. A szülőség óriási felelősség. Talán jobb nem is belegondolni, mekkora.

Nemes és csodálatos feladatot kaptunk, hogy abból a védtelen pici babából embert, egy igazi jó embert faragjunk.

Egy olyan embert, akire számíthatnak mások, mert kedves, empatikus, elnéző, segítőkész és talpraesett. Ha ezekkel az erényekkel rendelkezik a tizennyolc évesünk, miközben a keringőt táncolja a szalagavatóján, akkor megengedhetjük magunknak, hogy hátradőljünk, és csodáljuk munkánk, életünk gyümölcsét és kívánjuk nekik: „Éljetek boldogul!”