Az 1940-es években mások voltak a karácsonyok, mint manapság, különösen egy Csongrád-Csanád megyei kis faluban, Apátfalván. A falu népessége pont az 1940-es években volt a legmagasabb: akkor több mint 5500-an lakták, mára csupán feleannyian. A nagymamám az évtized elején született, és már hároméves korából is vannak emlékei: az volt az utolsó karácsonya, amit a családfővel tölthetett, aki 1944 nyarán a második világháborúban, Újvidéken hunyt el.
„Az a karácsony tényleg csoda volt!” – emlékszik vissza a Mama. „A nagynéném az udvaron ütögette a lavór alját, hogy menjek ki, mert jön a Jézuska. Kimentem vele, és együtt néztük az eget, de persze nem láttam semmit. Nem értettem, miért nem jön. Aztán bentről kiabáltak, hogy siessek, bent járt a Jézuska, én pedig berohantam, és egy álomszép karácsonyfát láttam magam előtt. Nem csalódtam, tényleg ott járt a Jézuska, míg nem figyeltem”. A Jézuska akkoriban azonban nem hozott ajándékot – tudom meg a Mamától. Akkoriban, a legtöbb háznál három vagy még több gyerek volt, így a család nem engedhette meg magának azt, hogy különleges ajándékkal készüljön mindenkinek. Ott volt viszont a feldíszített karácsonyfa, és az együttlét: a közelebbi rokonok összegyűltek, és együtt töltötték a szentestét. Kártyáztak, beszélgettek és ettek, mert karácsonykor a szegényebbek asztalára is különlegességek kerültek.
Bár a nagymamám nem győzi hangsúlyozni, hogy mekkora szegénységben éltek, a karácsonyok nem teltek el töltött káposzta és mákos bejgli nélkül. Ugyan Szegedhez közel, a Maros-mentén éltek, halászlé vagy rántott hal mégsem volt náluk.
Emlékei szerint mindig elmentek az éjféli misére, az adventi időszakban pedig hajnali misére jártak, ami reggel hat órakor kezdődött. Két fiútestvére volt, de csak őt ébresztette a nagymama a templom miatt, így a sötétben, hidegben és hóban elindultak a templom felé, ahol végigülték az egyórás misét. A nagymamám ezután sietett haza az táskájáért, majd az iskola felé vette az irányt. Mint mondta, nem lett volna értelme táskával indulni, mert várakozhatott volna az iskola előtt, míg az ki nem nyit.
Amikor a téli szünetről faggattam, kedves emlékeket idézett fel, a gyerekek ugyanis korcsolyáztak, de nem a Maroson, mert tudták jól, hogy az veszélyes lett volna. Az utcában azonban szélesen kiásott gödrök voltak, amik akkor keletkeztek, amikor egy-egy új vályogház épült a faluban. A hátramaradt gödrökbe beleesett az eső, ami télen megfagyott, és kiválóan lehetett rajta korcsolyázni, mert ha beszakadt, akkor sem történhetett nagy baj. Emlékei szerint akkoriban nem telt el karácsony hó nélkül, úgyhogy
nagy hócsatákat és szánkózásokat szerveztek a környék gyerekei.
Ahogy nagymamám elmondta, valójában inkább a téli szünet, mint a karácsony miatt várták a testvéreivel az ünnepet. Bár varázslatként élte meg, hogy egyszeriben ott van a világító fa, és a mai napig nem tudja, hogy hogyan került oda pár perc alatt feldíszítve, számára akkor nyert értelmet a karácsony, amikor saját gyereke lett. Bár ő soha nem kapott ajándékot, és halászlé sem volt az asztalnál, a maga természetességével varázsolta a saját családja számára varázslatossá a karácsonyt. Az ő gyerekkorában nem ismerték a Mikulást, ám a hatvanas évek elején, amikor saját gyermeke lett, mi sem volt természetesebb annál, hogy december hatodikára kipucolt gyerekcipő állt az ablakban, és a Jézuskát is együtt várták.
A nagymamám gyerekkorában csupán egy kis szeletet láthatott a karácsonyi csodából, ám mindent megkapott, amire vágyott, és annál többet is – a szülei meg tudtak teremteni számára a csodát. A mi csodánk alapjait pedig ő tette le: karácsonyfa, ajándékok, halászlé és bejgli várt minket minden 24-én. Bár valamelyest önjáróak vagyunk, az ő halászleve és bejglije nélkül nem lenne igazi a karácsony.
Nyitókép: Fortepan / Rados Tamás OSB
Ajánljuk még:
