Gyerekként teljesen természetes volt, hogy apukám megfogta a kezünket, testvérem és én elkísértük a temetőbe szülei, a mi nagyszüleink sírjához. A temető minden évszakban csodás volt. 1894 óta pihenő hatalmas ősfái árnyat, virágokat, sima tapintású gesztenyét, savanykás illatú avart adnak a földnek. A kősírokra vésett itt hagyottak üzenetei, az azok között megbújó üres padok és a kis ösvények otthonossá váltak számunkra.
Sokszor csak sétálni is elmentünk a sírkertbe, híres emberek neveit keresgélve a kőtáblák között: Antall József, Bács Ferenc, Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Weöres Sándor, Devecseri Gábor, Garas Dezső, Kittenberger Kálmán, Illyés Gyula, Gulácsy Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Őze Lajos, Ruttkai Éva, Papp László... hogy csak párat említsek a több száz névből, itt nyugvó emberből.
Miután virágot vettünk és beléptünk a tágas bejáraton, biztonságot nyújtó érzés járt át minden alkalommal. A temető számomra
kőfallal körbevett rituálék sora, az emlékezés helye, misztikus közössége élőknek és holtaknak.
A friss veszteségek után gyógyulni, egy idő után már csak sebeket ápolni járnak ide az emberek. Mintha zsigerileg tudnánk mit „kell” itt tenni: lecsendesedésként ösztönös mozdulatokkal megtisztítjuk a sírt a ráhullott levelektől, az elszáradt virágot kidobjuk, friss vizet hozunk az újnak, mécsest gyújtunk, imát mondunk. Emlékezünk mindeközben. Sepregetés alatt be-bevillan párszor látott apai nagyanyám arca vagy saját magam, miközben tizenévesen Dettivel beszélgetek. Az 59-es Tátra villamos ilyenkor nagyot csenget, mintha figyelmeztetne: a fal másik oldalán, ott a (még) zsibogó élet.
Ma már a nagyobbik, nyolcéves fiammal közösen megyünk a temetőbe november másodikán. Autót otthon hagyva, gyalog indulunk a Farkasréti tér felé, táskámban miniseprűvel, gyufával, mécsesekkel. A főbejárat előtt forró, ropogós gesztenyét veszünk, amit végül mindig én eszek meg, Barni közben lelkesen válogat a színes őszirózsák, a nagyfejű krizantémok, kiskoszorúk között. Egyet az urnatemetőbe, kettőt a sírra teszünk.
Az urnatemetőben kezdünk, óvatosan lépkedünk lefelé a meredek csigalépcsőn, mintha csak a görög mitológia hírhedt alvilági folyója, a Styx felé menetelnénk. Visszaidézem a temetés emlékképeit, mikor ugyanígy lépkedtünk lefelé összetört szívvel. Kevés a hely, ide csak egy szál sárga gerberát szoktunk vinni, elhelyezzük és mécsest gyújtunk. A hangok csak szűrődve hallatszanak le, mintha körbepárnázták volna a hideg falakat.
Fájó a csend, nem hagy menekülőutat.
Pislákolnak az apró mécsesek, gyertyaillat lengi be a főleg fehér virágokkal teli termet. Kétséget kizáróan szívbe markoló még mindig a felismerés, hogy keresztanyám halott. Pedig már 19 éve az. Vajon milyen lenne ma 80 évesen? – mélázok, de nem sokáig, mert Barni a halottak neveit olvasgatja hangosan és csivitelő hangján megállapítja, hogy sok az üres urna és egyre több a LED-mécses.
Farkasrét gyönyörű ilyenkor. Rengeteg ember látogat ki, átsétálnak a téren és a sírok között összekapaszkodva, virággal a kezükben emlékeznek. A temető épületei minden évben más fényjátékban pompáznak, egyszer fehér gyertyákat, máskor virágokat, megint máskor galambokat vetítenek rájuk.
Bent a sírok között botorkálunk, nevetgélünk, mert semmit nem látunk, még jó, hogy van a telefonon világítás. Barni izgatottan mutogatja a szebbnél szebben kivilágított sírokat és már tervezgeti, ő hogyan fogja elrendezni a mécseseket. Mikor készen van, azt mondja: „Na? Jól berendeztem, anya?” Imádkozunk. Valaki nagyot tüsszent a sötétben, de olyan igazi üvöltőset, ezért megint nevetünk. Hazafelé még odasétálunk a „sírőrző” Griff közös megemlékezés-szobrához, ahol több száz mécses és gyertya remeg a fekete estében. Barni lelkesen átverekszi magát a tömegen, hogy a már elaludt gyertyákat újra meggyújtsa, több vele egykorú, szintén elszánt gyerek társaságában. Halk köszönések, egy-egy volt tanítvány, ismerősök, barátok, mindenki teljes meghittséggel az arcán áll és mered bele ebbe a meleg, narancssárga fényözönbe.
Oda, ahol pár percre minden elvesztett szerettünk összesereglik, látjuk arcaikat, halljuk a hangjukat, érezzük az illatukat, a kezük melegét. Itt bent a temetőben, ebben a másik országban, ebben a lelassultban, ebben a barátibban,
összekapcsolódik az élet és a ma este elviselhetőbb arcát mutató riválisunk: a halál.
Aki ide belép, az hagyjon fel minden reménnyel, nem játszhatja meg többet, hogy örökké él. Esendővé válunk úgyis. A gyerekeknek pedig nem lehet hazudni és nem is kell, elteszik ők abba a rekeszbe az elmúlást, ahová való. Beszélgessünk velük sokat mindenről, arról is, hogy ugyan, a franc akar meghalni, de ha muszáj menni, mit tehetünk?
Merjünk a sírok felett állni velük, fogjuk a kezüket, meséljünk nekik emlékeinkről, szeretteinkről, félelmeinkről, magukról. Erősítsük őket, hogy amikor egyszer majd egyedül kell megbirkózniuk ezzel, menjen nekik. Meséljünk a bánatok, veszteségek, csapások ellenére is a gyönyörű, értékes életről.
Nyitókép: Szakácsi Eszter
Ajánljuk még:
HITELES LEGYEN VAGY SZÉP? – EGY TEMETÉSI BÚCSÚBESZÉDET ÍRÓ EMBER KÉRDÉSEI
TE IS HAZUDTÁL AZ ÉLETRŐL A FELNŐTTÉ VÁLÓ GYERMEKEDNEK?
