Te is hazudtál az életről a felnőtté váló gyermekednek?

Család

Te is hazudtál az életről a felnőtté váló gyermekednek?

Ha csak a magunk módján is, de mindannyian megpróbáljuk, megpróbáltuk gyermekeinket felkészíteni az életre. Egy szülő érthető módon mindig a legjobbat akarja. Szeretnénk, ha nekik már egy kicsit könnyebb lenne, ha nem kellene a maguk kárán megtanulniuk mindazt, amit mi már tudni vélünk az életről. De vajon tudunk-e őszinték lenni önmagunkkal annyira, hogy ne csupán az életről szőtt illúziónkat örökítsük át, hanem a valós tanulságokat, minden kudarcunkkal, gyengeségünkkel, emberi hibánkkal együtt?

Mi sem természetesebb ma annál, minthogy egy gyermek megszületik, kis idő múlva bölcsödébe, óvodába, iskolába jár, majd egyszer csak – általában 18. születésnapján –  megveregetjük a vállát, hogy „gratulálunk, fölnőttél”. Aztán az iskola folytatódik, és gyermekünk valamikor a húszas évek közepén, végén ott áll a nagybetűs élet kapujában. Az élete jobb esetben idáig csupa biztatással volt tele: „Tanulj csak szorgalmasan, és lesz egy jó állásod. Dolgozz csak szorgalmasan, és lesz jó jövedelmed. Gyarapítsd tudásod, és akkor majd családoddal anyagi jólétben élhettek… de most csak tanulj szorgalmasan.” És a gyerek tanult, dolgozott és talán szülő is lett, miközben úgy nőtt fel, hogy az életről magáról csupán annyit tudott, amennyi a szocializációs közegében ráragadt.

Bizonyos megfigyeléseket ő maga tett, bizonyos tételeket másoktól vett át és összetákolt magának az élet minden területére vonatkozóan egy saját működési modellt. Nincs ebben semmi különös, manapság mind így indulunk.

Van azonban valami, ami már egy kicsit bonyolultabbá teszi az életben való elindulásunkat. Ez pedig az énképünk, amit éppen úgy fércelgettünk össze ezidáig, mint az életről és világról alkotott képünket. Bizony, a legtöbbünk önmagáról kialakított képe nem más,

mint a gyermekkorunktól kezdve magunkra húzott vélemények, értékítéletek, reflexiók gyűjteménye.

De vajon mennyire súlyoztuk a véleményeket, értékeléseket, amiket valaha mondtak rólunk? Figyeltük-e, hogy ki és milyen alapon mondta, érdekelt-e, hogy mennyire valós? Dehogyis foglalkoztunk ezzel, egyszerűen csak összegyűjtöttük őket, és ezeket, mint viszonyítási pontokat elraktároztuk jó mélyre, hogy huszonéves korunkra ez váljon saját énképünk alapjává.

Összefoglalva mindezt, ma egy fiatal felnőttnek van egy kívülről származó „tákolt” énképe, ami meghatározza, hogy mennyire bátran indul el afelé az élet felé, amelyről szintén csak a maga által gyűjtött tanulságokból tákolt modelljei vannak. De mit kapnak akkor tőlünk, szülőktől? Féltést, illúziókat, elvárásokat, mindezeket jó tanácsok, biztatások és magasztos gondolatok formájában. Vajon tényleg csak ennyit adhatunk? És nekünk sikerült? Mi is ilyesmiket kaptunk útravalóul. Nekünk bejött? És ha nem igazán, akkor miért ne mondhatnánk el?

Mi lenne, ha útravaló gyanánt őszinteséget és együttérzést kapnának tőlünk a gyerekek?

Úgy érzem, sokkal könnyebb lenne mindenkinek, ha nem a „boldog élet receptjét” akarnánk mindenáron örökségül hagyni. Hiszen az életben nem csak boldogság van. Van benne szomorúság, fájdalom, elengedés, gyász és annyi más is. Tényleg csak ennyit tudunk mondani ezekről, hogy „senkinek sem könnyebb”? Hiszen ez olyannyira mindegy.

A mi és a gyerekünk életében ezek az érzések konkrét személyekhez, eseményekhez kötődnek, miért ne lehetne úgy igazán megélni őket. Elmesélni a saját hasonló küzdelmeinket, kudarcainkat, elbukásainkat és azt, ahogyan mégis újra talpra álltunk? Talán ha így lenne, akkor útravalóul bizalmat kapnának tőlünk, és ami még fontosabb, valódi szeretetet. Nem féltést, nem aggodalmat, hanem azt az érzést, hogy bármilyen döntéseket is hoznak az életben, mi készek vagyunk elfogadni és megérteni azt, mert bízunk bennük.

Ajánljuk még: 

KEDVES MURPHY, ÍGY NEM LESZÜNK JÓBAN! – AVAGY A SZÜLŐK KÉT NAP SZABADSÁGOT AKARTAK
„A LEGERŐSEBB FÉK AZ VOLT, AMIKOR AZT MONDTAD: BÍZOM BENNED!”
AMIKOR APA JOBBAN DÖNT... – HELYZETEK, AMIKÉRT ÉLETÜNK VÉGÉIG HÁLÁSAK LESZÜNK