Adventi naptár az NSzK-ból, avagy a gyermeki várakozás képei a ’70-es évekből

Ünnep

Adventi naptár az NSzK-ból, avagy a gyermeki várakozás képei a ’70-es évekből

 Vajon értjük-e, mi az üzenete az adventi naptárnak? A boltok hetek óta roskadoznak a csokis, legós, kávékapszulás, parfümös, gumicukros és cukormentes adventi naptáraktól, és én úgy, de úgy szeretném, ha újraélhetném még egyszer karácsony előtt azt az izgatott várakozást, amikor annyira tudtunk örülni egy icipicike ablak kinyitásának, vágyakozni valami gyönyörűségért, amiért bármit odaadtunk volna. 

Sose felejtem el azt a decembert. Harmadikosok voltunk, délutános rendben jártunk iskolába, ha nem szállt fel a köd, már az első órán komor szürkeség telepedett az iskolára, mire véget ért a tanítás, már koromsötét lett. Ebbe a színtelenségbe hozott fényt egyik osztálytársunk nagypapája: Németországból, az NSzK-ból, nyugatról, egy adventi naptárt, amely papírból volt, és a kis kinyitogatható ablakokban egy-egy képecske rejtőzött.

Ne feledjük, 1973-at írtunk, ekkor nem voltak teli a szupermarketek szeptembertől ilyenekkel, sőt, szupermarket és adventi naptár sem létezett. Csodájára jártunk ennek a különleges dolognak. Minden nap, az utolsó órán a tanító néni kiválasztott közülünk egyet, akit arra érdemesnek tartott, hogy kinyithatta az aznapi ablakot. Pisszenés nélkül ültünk, és valószínűleg a pad alatt mindenki azért szorította ujjait, hogy ma, végre, most az egyszer meghallja a saját nevét, és ő nyithassa ki az ablakocskát.

Így telt el a december, igazi izgatott várakozást éltünk meg minden egyes nap. Mígnem kinyílt minden ablak, és elérkezett a téli szünet. Az utolsó napon a tanító néni levette a falról a naptárt – amiben nem műanyag betét volt, hanem minden ablakban egy-egy kis karácsonyi képecske nézett ránk.

Titkos szavazás lesz, mondta, mindenki írja rá egy kis papírszeletre, kit tart a legérdemesebbnek arra, hogy megkaphassa és hazavihesse a naptárt.

Ekkor kezdett el mindenkinek kalapálni a szíve, mert ez akkora gyönyörűségnek tűnt, hazavinni ezt a szépséges valamit, és odatenni majd a karácsonyfa alá. Vagy az íróasztalra.

Végtelennek tűnt, amíg egyesével kibontogatta a tanító néni a papírfecniket, és egy fiú a táblára írogatta a szavazatokat. Már a felén is túl jártunk, és Judittal fej-fej mellett haladtunk a szavazatokkal, és akkor már egészen elképzeltem, mekkora lesz az öröm, mert este jön a Jézuska, és akkor odateszem majd, nem is az íróasztalra, hanem az ágy végéhez, hogy az öcsém is lássa, és este, meg reggel, ha felébredünk, akkor majd nézegethetjük… És már csak néhány papír volt az asztalon, és ugyanannyian szavaztak Juditra, mint rám.

A tanító néni kisodorta az utolsó papírt is – és végül nem én vihettem haza a szépséges adventi naptárt.

Ez minden évben eszembe jut, amikor meglátom a boltokban hatalmas halmokban kínált adventi naptárakat, és akkor is erre gondoltam, amikor gyermekeim december elsején szépen kipiszkálták az összes csokit a naptárból, és visszacsomagolták, hogy ne lehessen észrevenni…

Igen, nagyot változott a világ.

De az adventi naptárnak megvan a maga szépsége, és ha nem akarunk bevásárolni a szupermarket tucatárujából, akkor számtalan lehetőség nyílik arra, hogy odahaza készítsünk magunknak, kedvünk szerint. Üres papírgurigákból, borítékokból, gyufásdobozból, zacskókból, mézeskalácsból vagy bármi másból.

Akár az adventi koszorú is lehet adventi naptárunk, és minden nap egy újabb gyertyát gyújthatunk meg rajta.

Készíthetünk mézeskalácsból adventi naptárt, cukormázzal írt számokkal, vagy szalalkális-mézes-diós tésztából, amihez marcipánmasszából vágjuk ki a napok számát.

Zero-waste adventi naptárt is készíthetünk, ehhez sok-sok ötletet lelhetünk a világhálón, csupán időben neki kell látni a hozzávalók – zacskók, papírhengerek, dobozkák – gyűjtögetéséhez.

Én úgy, de úgy szeretném, ha újraélhetném még egyszer karácsony előtt azt az izgatott várakozást, amit az 1973-as advent adott, amikor annyira tudtunk örülni egy icipicike ablak kinyitásának, vágyakozni valami gyönyörűségért, amiért bármit odaadtunk volna.  

„Bizony mondom, ez a nagy napoknak minden titka. Mintha egy kis időre elengednénk e meghajszolt világ rettenetes gyeplőit, s nagy csend állna meg feletted a levegőben, s fejed felett kigyúlnának újra régi csillagaid, amelyeket úgy megcsodáltál valamikor... S azért oly szépek, mondom, mert lihegve megálltál s íme észreveszed őket újra. – írta Füst Milán majd’ egy évszázada.

És talán az idei karácsony lesz az, amikor beteljesülhet ez a régi vágy?

 

Már követem az oldalt

X