„A tizennyolcadik születésnapomon hagytál itt, de egy nap sem telt el nélküled”

Már tizenhét éve nem szeretem a születésnapom. Pedig a nekem legkedvesebb hónapban, szeptemberben van, amikor még kellemesen süt a nap, érezni a levegőben a friss ősz-illatot, és az egyhangú zöld lombok kezdenek szivárványszínűre váltani. Minden olyan szép ilyenkor. Megnyugtató. Szeretem az őszt, s benne a szeptember a legkedvesebb. Mégsem tudok felhők nélkül örülni ennek a napnak, hiába próbálom megszeretni évről évre. 

Hosszantartó, súlyos betegség után, tizenhét évvel ezelőtt, a tizennyolcadik születésnapomon kellett örökre búcsút vennünk az apukámtól. Otthon fogtuk a kezét, amikor végleg elköszöntünk egymástól. Nem tudom leírni... Korábban azt ígérte: mindenképp megvárja, amíg nagykorú leszek.

Éjfél előtt öt perccel születtem, s ő éjfél előtt néhány perccel vette az utolsó, mély lélegzetet.

Megvárta.

Már régen történt. Ennyi idő alatt mindannyian megtanultunk együtt élni a megmásíthatatlannal. Hosszú évek óta nem sírok miatta, és már csak a szép emlékek élnek bennem élénken. Látom apát délceg magasan, rozsomákbajszával, erőtől duzzadóan, egészségesen, huncut mosollyal a szája szélén. Hallom a hangját. Már alig-alig emlékszem a betegségtől meggyötört arcára, amely palástolni próbál minden fizikai fájdalmat, vékony, hófehér ujjaira, a szemében ücsörgő aggodalomra, hogy mi lesz velünk, ha itt kell hagynia bennünket. Mert apa legyőzhetetlen volt: egy évezredes kőszikla, egy medréből szelíden kilépő, bátran hömpölygő Duna. 

Még most is legyőzhetetlen, hiszen bennem él tovább, a gyerekeimben lakozik. Elpusztíthatatlan. Nem vesztett csatát, egyszerűen csak hófehér zászlót lengetve, megadóan, mégis rettenthetetlenül viselte sorsát az utolsó hónapokban. Sosem adta fel. Minden szálat elvarrt, minden földi dolgát elrendezte, gondoskodott a jövőnkről, és erőteljesen továbblépett.

Mert tovább kellett lépnie. Nélkülünk. Minden nap hiányzik. Tizenhét éve minden nap.

Sokáig tartott, mire felocsúdtunk a tragédia után, és azt hiszem, akkor és ott teljesen megváltozott az életünk; nekem, három lánytestvéremnek, és édesanyánknak. Más ember lennék, ha ez nem történt volna meg. Sokáig haragudtam a sorsra, amiért negyvennégy évesen elragadta tőlünk apát, és helyette nem adott semmit, csak kongó ürességet, fékezhetetlen káoszt és végtelen szomorúságot. Megállt az élet. De ami megáll, annak egyszer muszáj újraindulnia. Mert nem lehet egy helyben toporogni és várni, hogy egy megmagyarázhatatlan erő hátulról előretaszigáljon. Nekünk kell megtenni az első lépést, aztán a másodikat, és szépen lassan megint utazótempóban haladni egy láthatatlan cél felé. Magányos játszma ez, egyedül vagyunk a feladattal. Léptem hát. Egyet, kettőt. Sokat.

Harmincöt éves lettem. Már nem vagyok gyerek, édesanyja vagyok három kisgyereknek. Ők ezer és ezer családi anekdotát hallanak sosem ismert nagyapjukról, és olykor úgy emlékeznek: ők bizony már sokszor találkoztak János papával. Papa. Olyan furcsa kiejteni ezt a szót, hiszen az én apukám ma már fiatalabb a férjemnél.

Lassan egyidősek leszünk. Apa marad örök fiatal, én pedig hamarosan öregebb leszek nála. Különös játéka ez az életnek. 

De már nem haragszom. Nem keresem a válaszokat, hiszen vannak miértek, amelyekre nincs felelet. Megnyugodtam. Békét kötöttem az élettel, a Jóistennel, a sorssal, akárhogy is hívják őt, már nem neheztelek rá. Nem élhetek folytonos haragban egy megfoghatatlan, felsőbb hatalommal. Helyette örülök. Mert tizennyolc értékes évet kaptam apából, mert a halálával halhatatlan lett számomra. Ő lett a felsőbb hatalom.

Nincs itt. Nem foghatom meg a kezét. Annyi mindenről lemaradt. Oly sokszor nélküle csináltam végig dolgokat. Nem táncolt velem a szalagavatómon, nem vezethetett az oltárhoz, nem találkozhatott a férjemmel, nem szoríthatott magához, amikor édesanya vált belőlem. Nem kérhetek tőle tanácsot, nem örülhet a sikereimnek, nem sírhatok neki, ha sírhatnékom van. Itt kellene lennie! Itt, ahol most én vagyok. Ezen a Földön. És nincs itt, de mégsem tűnt el. 

Az én születésem napja és az ő halálának dátuma egybeesik, és valahogy ilyenkor még jobban kapcsolódunk egymáshoz.

Újraélem azt a szörnyű napot, megannyi szép emléket idézek fel. Aztán délután kapok egy fennséges tortát, rajta egy szál gyertyával, és ott zsizseg körülöttem három mosolygósan izgatott gyerek, mögöttük bástyaként áll a férjem. Bármennyire nehezemre esett békét kötnöm a világgal, mégis hálával tartozom mindazért, amim van. Valami, valaki nincs. De mellette oly sok minden és mindenki viszont van. 

Tudom, milyen örökre elveszteni valakit és tudom, milyen illékony az idő. Tudom, hogy a jószerencse nem mindenkivel bőkezű. Tudom, hogy a születésnapomon örülnöm kellene, hiszen megint eggyel többet éltem. De hiszen ez csak egy nap. Egy ünnepnap a sok közül, egy hangsúlyos nap a fontos hétköznapok sorában. Fontos dátum. De az még fontosabb, hogyan élem meg az évenként közötte elsuhanó időt.  

Évről évre próbálom minél jobban megszeretni a születésnapom. Lassan, de sikerül. Bárányfelhők nélkül. Apa továbbra is az életem része. Nemcsak a születésnapomé, hanem minden napom halovány, ám jelentős karakterű visszatérő vendége. 

Boldog születésnapot kívánok magamnak, téged pedig az ég áldjon, apa, akárhol is légy most!

(A borítóképen pont egyidősek vagyunk.)