Vajon életünk hány fontos irata és értéke fér bele egy pénztárcába? Megéri kockáztatni?

Februárban egy pestszentlőrinci előadásom után egy 70 év feletti szenior hallgatóm arról panaszkodott, hogy egy nagy, fővárosi plázában valahol elvesztette a pénztárcáját, s ezzel együtt „mindenét”. Amikor rákérdeztem, hogy mi volt a tárcájában, magam is megdöbbentem a hosszú felsoroláson, de még jobban meglepődtem akkor, amikor pár hét múlva azzal fogadott: „mindent” hiánytalanul visszakapott. Már ő se hitt benne, de ez történt. De mi volt a pénztárcában, és mit nem kellene ezekből magunknál hordanunk, hiszen nem biztos, hogy mi olyan szerencsések leszünk, mint ő?

Szenior tanítványomnál 2 bankkártya és egy hitelkártya volt, mellettük egy gondosan összehajtogatott papírral, amelyen mindhárom PIN-kód szép betűkkel felírva szerepelt. Óriási szerencse, hogy a három kártya tartalma ezzel a megdöbbentő „könnyítéssel” nem került illetéktelen kezekbe, különösen azért, mert csak egy nap után jutott eszébe, hogy a kártyákat le kellene tiltania. Ha az összes számláját „leszívták” volna, vesztesége több mint ötmillió forint lett volna.

Meglepődött, amikor meséltem neki arról, hogy okostelefonján, amelyet külön kóddal vagy érintésvédelemmel is el tud zárni az illetéktelenektől, léteznek olyan applikációk, amelyeknek megadva a bankártya adatait, kizárólag az okostelefonjával fizethet, ilyen a Google Pay, a Samsung Pay és az Apple Pay is. Azt mondta, hogy ezekről még csak nem is hallott, csak egy-két amerikai filmben látott ilyesmit. Még jobban csodálkozott, amikor elmondtam, hogy számos más kártyája, pl. bérletei, kuponjai, beszállókártyái is feltölthetők ezekre a programokra, sőt: mozijegyeket, tömegközlekedési jegyeket, de akár egészségügyi nyilvántartásokat és hűségkártyákat is beleprogramozhat a rendszerbe, pár kattintással.

Szintén ott volt vele, az elveszett pénztárcában az anyakönyvi kivonata, mert egyízben szüksége volt rá, s azóta „elfelejtette kivenni”. Mondanom sem kell, ennek pótlása nem mindig könnyű, sokszor akár hónapokat is igénybe vehet, különösen akkor, ha valaki a határon túl született, vagy az a település már nem létezik, ahol meglátta a napvilágot. „Természetesen” nála volt személyi igazolványa és lakcímkártyája, TAJ-kártyája és adókártyája is, és a jogosítványa, amely éppen abban a hónapban járt le. Nagyon meglepődött, amikor elmondtam, nálam ezek a személyi és a jogosítvány kivételével mind a telefonban, egyszerű fotóként szerepelnek, s ha bárki kéri, azt mutatom meg, soha nem volt ebből problémám, pedig elég sokszor kérték már.

Mivel 70 év felett már ingyen utazik, utazási bérlet nem volt nála, de nála volt három kuponkártya, amelyeken összesen 100 000 forint levásárolható érték volt, s volt egy könyvvásárlási kártyája is, amelyen még 5000 forintért vehetett volna könyvet. Nála volt a könyvtári belépője is, s azon is nagyon meglepődött, amikor elmondtam, hogy a helyette kikölcsönzött értékes könyveket milyen jó áron lehet értékesíteni különféle internetes oldalakon.

És „természetesen” volt nála több mint 50 000 forint készpénz is. Amikor rákérdeztem, hogy minek volt nála egyszerre ennyi pénz, elmondta, hogy nagybevásárlásra készült, s utána tankolni akart menni a kocsival, s ezért a szokottnál többet vitt magával.

Azt hiszem, a felsorolás önmagában megmutatja, hogy mekkora szerencséje volt: többmillió forinttól és rengeteg ügyintézési időtől és kellemetlenségtől óvta meg őt az a kedves ember, aki nem hasznosította, helyette inkább elküldte neki a tárcáját. Azt mondják, az okos más kárán tanul, a buta sajátján – mi legyünk okosak, és gondoljuk végig a cikkben szereplő lehetőségeinket, és minél kevesebb értékesíthető papír és igazolvány legyen a tárcánkban! Amire pedig alkalmanként van szükségünk, azt csak alkalmanként tegyük a tárcába!