Sok kicsi sokra megy: ti hogy viszonyultok az aprópénzhez?

Amióta szinte kizárólag bankkártyával fizetek, azt vettem észre, hogy jóval több pénz úszik el a semmire. Mintha nem lenne súlya a pénz kiadásának, még úgy se, hogy kérem a banki visszaigazolást minden vásárlás után. Látom az apadást.

Egy ideig nem vettem fel készpénzt, és még az éttermi fogyasztásnál is inkább azt kértem, üssék a számlához a borravalót, fizetem az egészet kártyával. Nagyvonalúságot és egy kicsit nemtörődömséget is hozott az életembe, pénzügyi rutinomba a bankkártya. Sőt azt vettem észre, hogy megváltoztatta a munkavállaláshoz, az ilyen-olyan feladatok elvállalásához való viszonyomat is, pedig az sokáig elég stabil volt.

Én még úgy nevelkedtem, hogy fogjuk meg a pénzt. Hogy minden kicsi munkának örülni kell, mert az érte kapott apró is otthon csörög.

Az egyik jó barátom példája is ezt vetítette elém. Ő vállalkozóként nagymenő volt a maga területén, mégis egészen apró munkákat is elvállalt. Nem csinált presztízskérdést abból, hogy milyen, illetve mekkora cég kérte fel egy-egy munkára, bevállalta akkor is, ha az csak kevés pénzt hozott. Ő tanította nekem azt, hogy a valós értékén kell számon tartani a kicsi bevételeket is.

Azt tanultam meg tőle, hogy ha a pénzre nem egy ide-oda vándorló és megfoghatatlan valamiként gondolunk, hanem a saját életünkre vetítjük a bevételeket, kiadásokat, akkor egyrészt hamarabb lehajolunk a számunkra kis összegekért is, másrészt meggondoltabban adjuk ki a kezünk közül. Vagyis kevesebbet pazarolunk, mert tisztában vagyunk a tárgyak, szolgáltatások értékével. Nem szakadunk el a valóságától. Mert lehet, hogy „csak” tízezer forintról van szó egyik vagy másik pici munkánál, de az történetesen az aktuális áramszámla ára, vagy az osztálypénz jön ki abból a gyereknek, esetleg egy tank benzin, ami extra a maga nemében, ha arra a „nagy munkánkon felül”, egy apróbb munka bevállalásával kerestük meg a rávalót. Ugyanakkor e mentalitás mentén egészen biztosan magasabb szintre helyezzük, megbecsüljük azok munkáját is jobban, akiknek ez nem választás kérdése.

Ez a tanítás azért nem hullott szikes talajra nálam, mert tulajdonképpen így nőttem fel. A faluban, ahol éltem, a hullott gyümölcsöt is össze kellett szedni és nem sokra becsülték az olyan portán élőket, akik hagyták, hogy a fa alá hullott gyümölcsöt a darazsak egyék fel. Más volt persze, ha az aprójószágot engedték a hulló gyümölcsű fa alá, ha az szándékos volt és az állatokkal való feletetés volt a mentőkötél, a pazarlás elleni védekezés. Aki viszont csak úgy ott hagyta ebek harmincadjára – tegyük fel a szilvát, – vagy akinek a fán rothadt, aszalódott el a gyümölcs, azt egészen biztosan a szájára vette a falu.

A főzésben is takarékosságot tanultam, az Alföldön nem dobtunk ki semmit, minden megtermelt vagy megvásárolt alapanyagnak helye volt a belső házi „táplálékláncban”. A zöldséget, krumplit ugyan szigorúan vékonyan kellett hámozni, hogy a jó része az emberi táplálkozásban maradjon, de a legvékonyabban hámozott krumplihéj se került szemétre. Vagy a malacoknak szánt moslékot gazdagította, vagy a baromfiudvarra került, ahol a tyúkok, kacsák elcsipegették a sárgarépa zöldjével együtt.

De ha már baromfi: emlékeim szerint a bélen kívül szinte minden részét megettük a csirkének, a tyúknak. Nem volt válogatás, eszébe se jutott senkinek, hogy csak a csirke melle kerüljön asztalra. A tarajától kezdve a zúzán, szíven, májon át minden rész feldolgozásra, fazékba vagy sütőbe került. A bőre is. És tudom, tudom, hogy csöves csontot nem adunk a kutyának, mert veszélyes lehet számukra, azért a csontot az asztalról a kutya kapta – így nem ment pocsékba egyetlen falat se.

A bankkártya azonban valahogy elmosta bennem ezeket a tapasztalatokat, és mivel nem áll annyira kézhez a pénz, óvatlanabbul is bánok vele, ahogy a kisebb munkákból befolyt pénzek se látványosak és tetten érhetők, ha az csak egy szerény összeg a számlakivonaton, még ha pozitív is a mérleg a végén. Azt hiszem, nálam itt az ideje jobban becsülni az „aprót” energiában, munkában, időben is. Mert sok kicsi sokra megy, és ami nem kerül be a pénztárcába, azt nem is tudjuk elkölteni.