Jó volt a globális Facebook-válság, mert így tudtam, hogy nem nekem szól az elhanyagolás

17:45-kor elindultam, hogy kenyeret vásároljak a közeli pékségben. 17:47-kor útközben sétálva arra gondoltam, megnézem, hogy hányan lájkolták az utolsó posztomat. Mi mást is lehetne séta közben, ránéztem volna a közösségi oldalra, de semmi válasz. Ekkor még mit sem sejtettem, nem is foglalkoztam a dologgal, a lájknézés helyett dobtam egy üzenetet. 17:49-kor újra elővettem a készüléket, leellenőriztem, látta-e már a barátnőm, amit írtam, és ekkor egy üres kis karikát láttam a Messengeren. A Facebook, pedig továbbra sem töltött be. Szomorúan megállapítottam, ezek szerint elfogyott a mobilnetem, milyen kellemetlen. De mégsem! Ekkor ugyanis a böngésző betöltött, és megláttam több híroldal fő híreként: körülbelül 15 perce nincs Facebook, Instagram, Whatsapp.

Nem nagy dolog, vontam meg a vállam – még a fejemet is csóváltam, hogy milyen nevetséges, hogy egy kis social-media kiesést rögtön minden hírportál megír…–  majd hazafele nagyjából kétpercenként frissítettem, a három felületet külön-külön, és magát a telefont is. Eszembe jutott vagy két tucat ember, akiknek ma kellett volna reagálnom az üzenetére, akinek épp akkor milyen jó lett volna írni munkaügyben vagy csak arról, hogy van.

Azt gondolom, enyhe fokú függőségben szenvedek: ha mellettem a telefon, nézem ha kell, ha nem, de ez a hat óra azért jelezte, hogy inkább felszabadít az említett alkalmazások hiánya, mint kétségbe ejt. Ez pedig elgondolkodtatott. Hogy jutottam odáig, hogy külső ok miatt mondjak le azokról a platformokról, amikről, ha kérdeznek, azt mondanám: jó-jó, de csak akkor, ha jól és lehetőleg keveset használjuk. Hogy jutottam odáig, hogy míg 3-4 éve még csak esténként egyszer csekkoltam az üzeneteimet, tegnap este hússzor is megnyitottam volna az alkalmazásokat… csak úgy megszokásból. És szépen lassan megfogalmazódott bennem: azért örülök, hogy minden alkalommal nyugtázhattam, még nem működik a rendszer, mert így azt éreztem, hogy nem engem személyesen felejtettek el az ismerőseim, nem nekem szól az elhanyagolás.

Visszacsatolás te áldott, te átkozott!

Én már teljesen elfelejtettem, milyen lájkok, szívecskék, diszlájkok, szomorú és haragos pofik nélkül élni. És tudom, nem csak én: az állandó visszacsatolás igénye átszőtte az egész világot. Biztosan vannak, akik jobban ellenállnak, de a közvetlen közegemen látom, milyen gyorsan végbement a folyamat: a mobilnet és egyáltalán az okostelefonok használata a családunkban jócskán megcsúszott, a folyamatot a testvérem nyitotta, akinek már vagy négy éve van net a telefonján, apukám pedig zárta: néhány hónapja vett egy okostelefont, amiről rendszeresen érkeznek azóta felém is a Messenger-üzenetek. Videók, cikkek, fotók. Nála a legfeltűnőbb a különbség: azelőtt a családi beszélgetésben mindig le volt maradva egy körrel, a humoros de időpocsékoló Facebook-tartalmak pedig teljesen elkerülték. Most ő is azonnal olvas mindent, reagál mindenre.

Praktikus, sokszor szerencsés helyzet. Rengeteg kommunikációs nehézségen segít át bennünket. Ugyanakkor nem kevés szorongással jár, ha beengedjük mindennapjainkba: biztos nem én vagyok az egyetlen, aki átélt már negatív érzelmeket, ha valaki nem válaszolt, nem akkor válaszolt, ha egy posztra nem jöttek a lájkok, esetleg váratlanul negatív reakciók érkeztek, akár idegen emberektől.

Rossz érzés az is, ha valamelyik szerettünk mindig jelzi, ha elindult hazafele vagy megérkezett valahová, de ez elmarad. Haragszik ránk? Baja esett? Valamit titkol? Ellopták a telefonját? Szülő-gyerek-, baráti- és párkapcsolatok is elfelejthetik az alapvető bizalmat a visszacsatolások állandósága miatt.

Tegnap kicsit minden olyan volt, mint régen

Tudtam, ha valami fontos dolog lenne, arról értesítenének a szeretteim, hiszen a telefon működött. Ebből pedig arra következtettem, hogy minden rendben velük. Tudtam, hogy nem ellenem irányul, ha épp nem kapok üzeneteket, nem felejtettek el, nem utálnak. Tudtam, hogy a barátim attól még a barátaim, hogy nem kaptam 2-3 vicces macskás fotót az este folyamán. Én sem írtam emailt azoknak, akiknek este hatkor Messengeren mindenképp írhatnékom volt, úgy tudom, nem betegedtek bele. Hirtelen nem volt jelentősége, hogy hány lájk érkezik egy képre,

felszívódtak az ezzel kapcsolatos, önmagam előtt is szégyellt belső elvárások.

Jó volt, kicsit reménykedtem, hogy hosszan fog tartani. 

Éjszaka felébredtem egyszer. Kíváncsiságból megnéztem, van-e változás. Néhány üzenet, amik fogadtak:

– „Na újra van Messenger” (mellé pedig egy hiánypótló meme)

– „Elindultam” (mire az üzenet megérkezett, már órák óta itthon is volt)

– „Egészen érdekes volt ez a 6 óra Messenger és Instagram nélkül”

Igen, érdekes volt. És nem volt rossz.