A közelmúltban újra sok izgalmas hír érkezett a Holddal kapcsolatosan: előbb a NASA jelentette be, hogy 2024-re újra embereket küldene oda, aztán pedig kiderült, hogy jelentős mennyiségű víz jelenlétét is bizonyították a kutatók az égitesten. Egy újabb, sikeres holdraszállás és a korábban gondoltnál jóval nagyobb mennyiségű víz kiaknázásának lehetősége valószínűleg lendületet adna annak a régi tervnek, hogy létesüljön a Holdon állandó, emberek lakta bázis (amiről egyébként már eddig is sokan, többek közt a NASA, a kínaiak, sőt annak idején már a szovjetek is álmodoztak).
De képes lenne egyáltalán bármelyik, fejlett nemzet, esetleg egy nemzetközi összefogás arra, hogy valóban élhető, használható holdbázist építsen? Elképzelhető. De van három olyan tényező, ami elég nehézzé tenné az életet odaát.
Barátságtalan kőzetek
Kezdjük talán a regolittal. A regolit szótári definíciója szerint „egyes szilárd kérgű égitesteken a felszíni kőzetekre változó arányban ható fizikai aprózódás, kémiai mállás, illetve a Földön még a biológiai folyamatok által létrehozott, vagy jelenleg is képződő törmelékes kőzetréteg.” A Hold felszínét nagyrészt ez az anyag borítja, ami nemcsak azért nem ideális, mert az asztronauták tüdejétől kezdve a bázison használt gépekig mindenhová jut belőle, még az űrhajó fel- és leszállásánál is elég nagy károkat, sőt, konkrét életveszélyt is előidézhetne: a felszínről felvert, hatalmas sebességgel száguldó kődaraboknak elég nehéz lenne megálljt parancsolni. „Képzeljék el, ahogy másodpercenként egy kilométert haladva száguld egy ilyen – magyarázza Ryan Watkins, fizikus – biztosan okozna valamennyi kárt, úgyhogy elég fontos lenne, hogy találjunk erre a problémára valamilyen megoldást.”
Kell egy objektum, ami a láthatatlan ellenségtől is megvéd
Egy fokkal nehezebb védelmet találni egy sokkal veszélyesebb, ráadásul láthatatlan ellenséggel – a sugárzással – szemben. A Föld mágneses tere és vastag atmoszférája megvéd minket a kozmikus sugárzástól, a Hold mágneses tere viszont jóval gyengébb, ráadásul atmoszférája sincs, emiatt
az ott tartózkodóknak legalább kétszázszor, de akár ezerszer akkora sugárterhelést kellene elviselniük, mint a Földön.
Ettől még az olyan sugárelnyelő anyagok sem adnak megfelelő védelmet, mint az ólom. A tudósok azt feltételezik, hogy egy Holdbázis építése során az első látogatók csak néhány napig, esetleg hétig dolgoznának ott, ebben az esetben pedig még kezelhető is lenne az ott kapott sugárdózis. A hosszabb ideig maradóknak viszont már mindenképp komolyabb védelemre lenne szükségük.
Néhány szakértő, köztük a Kieli Egyetemen dolgozó Robert F. Wimmer-Schweingruber szerint a Holdbázist célszerű lenne a felszín alá építeni, ami egyébként védelmet adhatna a fent már említett kőzetdarabokkal szemben is. Wimmer-Schweingruber úgy számolt, hogy legalább 80 centiméteres mélység lenne szükséges – ez azonban felvet egy másik problémát, miszerint buldózereket, vagy legalábbis földmunkára vagyis „holdmunkára” is alkalmas holdjárókat kellene a küldetés résztvevőinek magukkal vinniük. Ez pedig nagyban megnövelheti a költségeket is, ha azt nézzük, hogy
az űrsikló annak idején 17 millió forintért tudott egyetlen kilogramm terhet felvinni az űrbe.
Azóta persze az olyan vállalkozások, mint a SpaceX már jóval lejjebb tornázták ezt az összeget, (náluk egy kiló már csak körülbelül 850.000 forintba került, amikor legutóbb a Nemzetközi Űrállomásra látogattak), de így is biztos, hogy néhány ország kormányát továbbra is eltérítheti a projekttől az adófizetők elégedetlenkedése – akik nem biztos, hogy jó szemmel néznék, hogy országuk az oktatás vagy az egészségügy fejlesztése helyett dömpereket küld méregdrágán a Holdra.
Az űrutazás mindenkinek a gyengéje
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Föld gravitációs mezejének elhagyását a testünk mindenképpen megsínyli: az izmok satnyulni kezdenek, és csökken a csontsűrűségünk is.
Ez még akkor is így van, ha az asztronauták erősítő gyakorlatokkal próbálják meg fitten tartani magukat.
Természetesen ez a probléma a Nemzetközi Űrállomáson nagyobb ügy lenne, mint a Holdon, ugyanis az utóbbin legalább van valamennyi gravitáció, még ha az a földinek csak az egyhatoda is. Se-Jin Lee, a Connecticuti Egyetem genetikusa már egy évtizede ezzel a problémával foglalkozik, és múlt decemberben sikerült egy csapat kísérleti egeret felküldenie a Nemzetközi Űrállomásra. Az állatok egy része génmódosított volt (konkrétan az a gén hiányzott belőlük, ami gátolja az izomnövekedést), másik részük pedig a génmódosításhoz hasonló eredményeket produkáló kísérleti gyógyszert kapott.
A semmiféle kezelésben nem részesülő egerekhez képest mindkét csoport tagjai képesek voltak megőrizni az izomtömegüket és a csontsűrűségük sem csökkent – sőt, kicsit még fittebbek is voltak a Földre való visszatéréskor. Természetesen ezek a módszerek emberek számára még nem elérhetők, de bizakodásra adhat okot, hogy
egy nap talán a jövőbeli Holdbázis lakói is képesek lesznek akár egy tablettával is orvosolni az alacsony gravitáció okozta negatív hatásokat.
Hogy a régóta és sokak által tervezett Holdbázis végre megépül-e még a mi életünkben, azt egyelőre senki nem tudja megmondani. Elegendő pénzzel, és talán egy nemzetközi összefogással valószínűleg a fenti problémák mindegyikére sikerülhet megoldást találni. Az űrutazás egyre egyszerűbbé és olcsóbbá válása pedig még közelebb hozhatja azt a napot, amikor elmondhatjuk magunkról: mi, emberek többé nem földi, hanem bolygóközi faj vagyunk.
Persze ez mind csak akkor válhat valósággá, ha a politika is úgy akarja.
Ajánljuk még:
SEGÍTHETNEK A MOBILJÁTÉKOK MEGŐRIZNI A JÓZAN ESZÜNKET?
KULCS A GYERMEKKORHOZ: AZ ONLINE MÚLTKUTATÁS KÁRPÓTLÁSA
A LÁNCLEVÉL VISSZATÉRT, ÉS VESZÉLYESEBB, MINT VALAHA
